Budapest, 1947. (3. évfolyam)

3. szám - SZILÁGYI JÁNOS: Egérke, az aquincumi rabszolga

ÓBUDÁN, az utolsó évek régészeti ásatásai alkalmával (a Kálvin- és a Tavasz-utca sarkánál) egy rómaikori fogadalmi oltárkő töredékét találták, amely feliratának társadalomtörténeti vonatkozásai miatt különöskép megérdemli figyelmünket. A kő felirata csonkán maradt meg, letört felül annak a római istenségnek a neve, akivel szemben az utolsóelőtti sorban megnevezett Mus (vagyis : »Egér«) servus, azaz : »rabszolga«] fogadalmat tett ura és fiai megmeneküléséért vagy egészsége helyrej öttéért és ezzel a mészkőoltárkával aztán eleget is tett ígéretének a pogány istenséggel szemben. A töredékes feliratból ennyi adat vehető ki teljes bizonyossággal,de már ezáltal is ritka jelentőségű a kőemlék a rabszolgák helyzetének megismeréséhez Aquincum-ban. Számos feliratos sír-, oltárkő említ meg ugyanis szabaddá nyilvánított embereket, libertusokat Aquincumból, de még rabszolgai sorsban élő elődökről (Aquincumban) a most napfényre került kőemléken kívül mindössze még egy itteni és egy münkendorff-i kőfeliratból értesültünk. Az előbbi (lelőhelye különben is kérdéses) Silvanus-nak, illir elődeink nemzeti istenségének állított fogadalmi oltárkövön állott és Corinthus nevű pénzverdei rabszolgamunkás »nummularius« életjele, amásik Ingenus rabszolga, az Aquincum-i vámállomás ellenőrének a sírfelirata. Természetesen az emberi jogok nélkül élő rabszolgák száma Aquincumban ennél több lehetett és az átvándorlókkal együtt számítva hullámzó volt. Aquincumnak különféle jelentőségeiről írtak már a történetkutatók, de mi ezen a helyen azt emeljük ki, hogy a dunai határvonal mentén az ókori dunamenti rabszolgakereskedelem egyik főpiaca. A római világbirodalom árucikkeit itt cserélték ki a germán népek és az Alföldön lakó jazigok az ő hadifoglyaikkal. Ezt a szánandó emberáru-importot aztán továbbvitték az itáliai birodalom belsejébe, ahol mindig nagyon kellett a földművelő, kézműves, hadihajókat (evezőlapáttal) hajtó »embergép«. Mi azonban nem ezen »átmenő rabszolgaforgalom»-mal, illetőleg a budapesti »nemzetközi vásárok« ezen szomorú rómaikori ősével, vagy akár a rabszolgák általános helyzetével akarunk foglalkozni az ókori világbirodalomban, hanem csak arra van helyünk, hogy a magyar főváros földjén élt ókori dolgozók sorsa megvilágításához szolgáljunk néhány példával. MEGLEPŐ UGYANIS az a jelenség, hogy a sok megemlített, felszabadított aquincumi rabszolgával szemben íme aránytalanul kevesebb kőemlék említ olyanokat Aquincumból, akik még a a rabszolgaság szerencsétlen, jogtalan helyzetében éltek. A művelt és szorgalmas rabszolgák, amint tudjuk, másutt is gyakran felszabadultak az embertelen sorsból. Azonban a jelenlegi statisztikai képből Aquincumnál még többre szabad becsülnünk ókori elődeink erkölcsi jóérzését és emberséges gondolkozását. A három megemlített rabszolga közül ugyanis kettő csak vendégként fordult meg itt (a Felső kép: Pedagógus rabszolga szobrocskája Aquincumból Alsó kép: Mus, Egérke rabszolga fogadalmi oltárkőfelirata SZILÁGYI ÜÁNOS EGÉRKE az aquincumi rabszolga vámellenőr végül szülőföldjérejment innen vissza, a pénzverdei munkás Aquincumban nem dolgozhatott, mert ezen a helyen nem tudunk eddig pénzverdéről), eszerint egyetlen rabszolgánk maradt, akinek a fel nem szabadítása esetleg valamelyik aquincumi gazda lelki ridegségének a terhére írható. Különben egyelőre az a látszat, hogy általánosan felszabadították rabszolgáikat rómaikori elődeink, a szabaddá nyilvánított szolgák pedig továbbszolgálták urukat, de a viszony (legalább is az aquincumi lakosság ősromlatlansága körében) családias és bizalmas volt gazda és szolgája között, a kőfeliratok által igazolt esetekből következtetve. Lehet, hogy itt a kíméletlen ellenségtől nyíllövésnyi távolságban, a gyakori ellenséges megrohanások veszedelmei közepette az egymásraszorultság hozta magával ezt az emberi szolidaritást, de néprajzi párhuzamként utalhatunk arra is, hogy az egyszerű magyar gazda egy asztalnál étkezik béresével, viszont olykor gyermekeit »cselédeim«-nek szólítja. »EGÉRKE« is a jó bánásmódért lehetett annyira hálás gazdái iránt, hogy amikor azokat valami veszedelem fenyegette, megtakarított pénzét áldozta fel azért, hogy költséges oltárkövet ígérjen és állítson az istenségnek, ha életben maradnak. Azonban Primus (»Első«) nevű libertus (szabaddá nyilvánított rabszolga) is megtette ugyanezt uráért, amint ezt a fennmaradt oltárkő tanúsítja. Abban az időben a tisztességes eltemetés (sírkővel) nagyobb anyagi megerőltetést igényelt és egész életen át sokan fizetgették a temetkezési önsegélyző egyletek pénztárába a tagsági díjakat, hogy majd részük lehessen a rendes végtisztességben. De Fw.sca-nak, a huszonkét éves felszabadított rabszolganőnek az ő patrónus-a (gazdája) állíttatta a síremléket. Több aquincumi kőkoporsó felirata igazolja, hogy a gazda szolgáival közös koporsóban piheni örök álmát, pedig itt ez a legdrágább és legelőkelőbb módja a temetkezésnek. Ha a felszabadított rabszolga vagy rabszolganő házasságra lépett volt gazdájával, az egykori urát azért továbbra is patron-us-ának, ill. patrona-jának hívta. Ugyanígy nevezi az ilyen házasságból származó gyermek is szüleit. Ampliatus és Maximus is így nevezték meg »jó emlékezetű« szüleiket egy aquincumi sírfeliraton. A jelek szerint aquincumi rabszolga- és felszabadult elődeink önálló ipart és kereskedelmet is űzhettek és ezúton vagyonosodliattak meg egyesek úgy, hogy volt gazdáiknak hálájuk jeléül gavallérosan síremléket készíttethettek. Mintegy tucatnyi ilyen sírköfelirat maradt ránk Aquincumban. Némelyikben hangsúlyozzák, hogy »pecunia sua« (»saját pénzből«) történt az emlékmegörökítés, esetleg »patrono optimo« vagy : »patrono carissimo et dignissimo« (»a legjobb, illetőleg a legkedvesebb és a legméltóbb gazdának«). Ezek után az sem lephet meg bennünket, hogy több esetben a sírfelirat szerint a volt gazda felszabadított szolgáját tette meg örököséül. A többi között Eutyches (»BoldogSors«), Euteles (»Boldog Vég«), Augendus (»Gyarapítandó«) és Aman-dus (»Szeretetreméltó«) nevű felszabadult aquincumi elődeink voltak ilyen szerencsések. 105