Budapest, 1947. (3. évfolyam)

3. szám - MÁNDY IVÁN: Idegenek (Elbeszélés)

Valaki nevetett. — Piros. — Mi piros? — A folt. A zokni meg kék. Imre nézte egy kicsit a piros foltot. Na jó. Piros. Fölhúzta cipőjét. Kimérte a másik kapuvonalat is. Egy arc bukott elé. Hűvös, szemüveges arc. A Béláé. — Azt hiszem jó már. — Úgy nézte Imrét, mintha az lenne a kapuvonal. Gondos, finom mozdulattal egy sárga tokba csúsztatta a szemüvegét. Hunyorgott egy kicsit. így ínég idegenebb volt az arca. Aztán levetette a kabátját is. Szinte észre se lehetett venni a mozdulatait. Ügy állt vasszürke ingben, csipőre tett kézzel. Csönd. Csönd és meleg. Mintha megállt volna a levegő! Aztán Béla : — Mi játsszuk az elsőt. Időre megy. Kétszer tíz perc. Fej, vagy írás? — Fej! Egy fillér röpült a levegőbe. Imre választott kaput. Szemben a nappal. Aztán majd a második félidőben . . . igen, az a fontos! De különben olyan furcsa, hogy először éppen Bélával . . . Hát ez fejel? Hát ilyenek is tudnak fejelni? Úgy megy a kapuhoz, csipőre tett kézzel, mint valami nagy játékos. Egy nagy játékos aki már únja is az ilyesmit. Az egész nem olyan fontos, Persze, azt hiszi, hogy győz. A többiek félrehúzódtak. A kislány leengedte a kötelet. Béla kapuja mögé állt. Imre a karját ropogtatta. Na, megmutatjuk, hogy tudunk még egy kicsit fejelni. Megmutatjuk. Azért a Csirke itt lehetne. Vagv a Nej fi. Aztán már nem gondolt semmire. Béla egy hallatlanul könnyed mozdulattal feldobta a labdát. Fejelt. Imre kapásból vissza. Behúzta a fejét, karját széttárta. Valami torz, ugrásrakészülő állatra emlékeztetett. Csak a labdát látta. Mögötte egy apró, mozgó pont. Béla. Most a félpályáról fejel. Imre a tenyerére tette a kezét. Repült a labda után. Fejelt. Egy pillanatra látta a kislányt. Hogy néz . . . Ez még semmi. Majd a második félidőben. — Milyen csúnyán fejel. Mi az? mit beszél? . . . Csúnyán fejelek. Fontos az? Hát csúnyán fejelek! Béla úgy mozgott, mintha tenniszezne. Kapucsere. Imre lehajtott fejjel vonult át. Nem nézett senkire. De most aztán gyerünk! Egy labdát 93