Budapest, 1946. (2. évfolyam)
2. szám - BENEDEK ANDRÁS: Színházi esték
Stella risz Fortuna Káprázatos külsőségek közt elevenítette föl -a Lampárlusz N *m z f tz í fTM ** r musordarabjat, INestroy Vflyabimdusz elnyűhetetlen tündérbohózatát Heltai Jenő átköltésében. A mese elég vézna ugyan : három ágrólszakadt mesterlegény megüti a főnyereményt, kettő eltékozolja a sok pénzt, de a harmadik becsületes munkához lát és két kisiklott barátját is helyrebillenti. Mégis valami ősi gyermekmese, valami örökkévaló húzódik meg a mélyén, aminek változataival találkoztunk az Ezeregyéjszakában is, La Fontaine Tücsök és Hangya meséjében, s amivel nap mint nap találkozunk, s amely ép ezért közhelyszerűen hangzó tétel : a szerencse nem minden. Egyszer mindenkire rámosolyog, s az egyik ember inint Gyalu az ács, szorgalommal, munkával tovább gyümölcsözteti, a másik, inint Csiriz a varga, arra használja föl, hogy életét a hétköznap gondjaitól megszabadítva, álmainak szentelhesse, a harmadik. mint Cérna a szabó, arra, hogy mentől pompásabban reprezentálhasson a világ előtt. Biedermeier-morál ez, hangyamorál persze, s ha azt kérnők számon a szerzőtől, ami Csirizt a zsenialitástól, Cérnát a nagystílűségtől elválasztja, azt is kérdezhetnők, hogy miért nem írt egy másik darabot? Lumpáciusz így kedves, Budára áttett bécsi kedélyével, olajnyomatos tündéreivel, akik . mintha csak Faust előjátékát parodizálnák, fogadnak a három mesterlegény sorsára, srainmlizenével, bűbájos pest-budai látképekkel Ez egyszer nem a szerzőé a legfőbb érdem, hanem a rendezőé, Nádasdy Kálmáné, a díszlettervezőé, Varga Mátyásé és a ruhatervezőé, Nagyajtai Terézé. Az ő kezükben elevenedik meg a vézna mese. s válik az ötvenéves évek Pest-Budájának panorámájává. Valami olyat látunk a színpadon, amiről eddig csak meséket hallottunk az öregektől, s úgy, ahogy ők mesélték, nem úgyr , ahogy a valóságban volt. Hadirokkant városunk boldog gyermekkorát látjuk, s e gyermekkorból csak azt, ami szép és kedves volt, mint egy születésnap : a tabáni kocsmát, a váciutcai divatszalont. S ami mélység hiányzik a szövegből, azt helyettesíti a rendező fantáziája, benépesíti a kocsmát zsánerfigurákkal, a szalont pedig káprázatos divatbábokkal. A szereplök hatalmas tömegéből csak a fontosabbakat emeljük ki, az egymással vetekedő két tündér és a három mesterlegény figuráját. Uray, mint Lumpáciusz igazi biedermeyer Mefisztó, előkelő, gúnyos és játékos. Gobbi Hilda a kövér, jóságos Fortuna szerepében amolyan derék kispolgári tündér, mint egy megelevenedett házi-áldás. Görbe János egy árnyalattal rokonszenvesebb figurát formál, mint aminőt a hangya-természetű Gyalu megérdemelne : szerelmében bájos kamasz, bemutatkozása pillanatában pedig, amikor megcsodál, megfog, majd elereszt egy lepkét, sokkal több önmagánál : költő. Rajezy Lajos a tudálékos és iszákos csizmadiából hóbortos zsenit faragott, a darab legrokonszenvesebb figuráját, szinte Falstaffot. Hármuk közül talán a legsablonosabb a Pethes megformálta Cérna bonviván-komikus figurája. De ami rájuk áll, áll az egészre : ritka szép produkció, ami többet ér, mint az olcsó anyag. Romlott lélek találóbb címe lenne Bourdet darabjának, amelyet most Hal) jf»|pk mutatott be a Belvárosi Színház. Egy nemileg eltévelyedett nő vergődéséről szól : megpróbál kilépni a fertőből, férjhez megy, de a házasságban sem ő, sem férje nem elégülnek ki s útjaik ismét elválnak. Kitűnő francia színpadi szerző műve ez a darab, pontosan ki van számítva nemcsak a szavaknak, hanem a mozdulatoknak, nemcsak a személyeknek, hanem a tárgyaknak is minden játéka. Iskolapélda lehetne magyar szerzők számára arra, hogy ha csak két felvonásnyi a mondanivaló, azt jobb egy fölösleges első felvonással megfejelni, mint egy fölösleges harmadikkal. De egyben iskolapélda arra is, hogy milyen egy fölösleges darab : egy ütődött, egy beteg ember kórképe, amely nem színpadra való Tudományos szakkönyvbe, vagy végső esetben regénybe kívánkozik, de nem a rivalda elé. A dráma hősei lehetnek rendkívüli emberek, de természetellenesek soha. Hisz csak addig érdekelnek, amíg emberfölöttiek, mihelyt emberalattivá süllyednek, már nem. Irene sorsa magával ragad addig, amíg úgy látszik, hogy meg tud birkózni szenvedélyével, de amint elbukott, visszamenőleg is csak szánalmat és undort kelt a nézőben, mintha egy leprás beteggel lett volna dolga. Tudjuk, hogy ilyesmi van az életben, s még arra sem vesztegetünk időt, hogy megbotránkozzunk rajta. De vájjon művészet ezt megörökíteni? Ha az, dekadens művészet, ennek létét pedig szeretnők kétségbe» L 77 \ II IUI ИЛИ Nagy aj t a v Teréz jelmezt e. rvci a L и in p d с i и sz V a gabunduszhoz IM! NUM. К И DI! IN
