Budapest, 1946. (2. évfolyam)

2. szám - CS.SZABÓ LÁSZLÓ: Ostromnapló

szó nélkül elengedni ezt a majdnem ismerős halottat. Keresgél egy papírlapon. »Házas volt. De nem volt gyereke.« Kivisszük a fáskamrába. * t Jó volna még élni. A halálban az a legborzalmasabb, hogy nem tekinthetünk többé emberi szemekbe. Éle­t tem mindennap meg-megújuló öröme volt, hogy szép barna férfi és női szemekben fürödhettem. * Alkonyatkor csöndesedett a verés, a sebesülteket elvitték, állítólag a Várba. Magyar katonák ácsorog­nak a konyhában s az alagsorban, ők már az utóvéd­hez tartoznak. Menedékhelyünk előtt magyar rádió­' sok órák óta áramot gerjesztenek. A házmesterné egyet megkínált egy pohár teával. Köhögni s csuk­lani kezdett a forró italtól : nyolc napja ez volt az első meleg korty a szájában. A főhadnagytól megszabadultunk. S ma vagy hol­nap észrevétlenül lecsúszik életünkről Hitler árnyéka. Tizenkét évemet takarta be, virágzó, legszebb évei­met. Január 29 Német és magyar katonák bóbiskolnak a sötét elő­térben, a döglött rádió körül. Megszakadt minden összeköttetés. Az óvóhely már hajnal óta lakatlan. Tizenegykor küldönc érkezik, tisztán hallom a parancsot a függöny mögött : tartani az Ezredes-utca, Fillér-utca és Olaszfasor közti szakaszt! Egy kicsit elszédülök. Az Ezredes-utca alattunk van! Megmene­kültünk. Délben már üres a ház, Senkiföldje vagyunk. Mátyás király óta nem voltunk ilyen önállók. S be­vallom, mégis szeretnék s szeretnénk mind minél hamarább megszabadulni ettől az életveszélyes felség­jogtól. Máskor is így volt a multunkban? Úgy érez­tünk mindig, mint ez a kis budai utca a megvert németek és győztes oroszok közt? Az egyforma mére­tűek egyformán éreznek : nagyok a nagyok módján, kicsik a kicsikkel, akár kis utca az a kicsi, mint ez az utca, akár kis nép az a kicsi, mint a mi népünk. Néha betéved egy katona, a tüzelőállást keresi, egy pillantással felismeri a helyzetet s ész nélkül elrohan. Később beront egy német az ittfelejtett páncél­öklökért s egy tölténykoszoruért, felnyalábolja s csúsz­kálva, bukdácsolva menekül. Mintha valaki vissza­rohanna egy égő házba a cigarettacsutkáért. A délután nagyon csöndes. Hátranézek a fás­kamrába, a halott egy rácsajtó mellett fekszik, kérges sarka, sárga lábszára kinyúlik a véres katonaköpeny alól. Hívom a tűzoltót s kicipeljük az óvóhely elé, a hóra. Abban a pillanatban néhány golyó csap el a fejünk mellett. Gondolhattuk volna! Az óvóhely kerti kijárata az Ezredes-utca felé nyílik : dél óta már német célpont vagyunk! Csöndes az este is. Lengő papírdarab zörög a kapun, rigók ugrálnak a havas lépcsőn. Sokat koplaltatok ugy-e az idén? Csak már vége lenne ennek a kísérteties szuverenitásnak! Január 30 Csukott ajtókon át keresgélő lépteket hallok a kapu felől. A világító számlap három órát mutat. Felülök, halkan szólok. Koromsötétbe s nehéz, nyo­mott lélekzésbe ütközik a hangom. Ujabb ajtó nyílik az alagsorban, két-három láb megáll. Jobbkézt van a szenespince s a fáskamra, balra az óvóhely. Balra indulnak a léptek. A függöny féloldalt fellibben, három hócsuklyás óriás áll a nyílásban. H. hirtelen felül, én már rég ülök. A németek is éppen ilyen csuklyás hóköpenyt viseltek, lehetnek ők is, valamelyik járőrük. Farkas­szemet nézünk, senki se szól. Egyszer csak az egyik óriás nevetve felemeli a karját. »Szervusz, szervusz, ruszki, ruszki!« — mondja sebesen. Kacag az egész óvóhely. Túléltük az ostromot. 61

Next

/
Oldalképek
Tartalom