Budapest, 1946. (2. évfolyam)
12. szám - BENEDEK ANDRÁS: Színházi esték
BENEDEK ANDRÁS A régiek úgy fogták föl Trriiáhan a háborút, Ь о ёУ az a ' királyok személyes törli РШ leSZ zsalkodásának elintézése, háború »Ultima ratio regum« — írták föl az ágyúkra, a királyok utolsó érve. S ennek a maga idején, az abszolút uralkodók korában meg is volt a maga értelme épp úgy, mint a Napkirálynak tulajdonított mondásnak : az állam én vagyok. A monarchiák bukása után, parlamentáris államforma mellett mindkét mondás értelmetlenné vált, s azóta egyre közismertebb az a felfogás, hogy a háborút két állam hatalmi vagy gazdasági érdekellentéte váltja ki. Ez a magyarázat teljes és észszerű, s a belé vetett hitet legföljebb az ingatta meg, hogy a közelmúltban túlságosan sokszor hallottuk háborúra úszító politikusoktól, azt pedig régen megszoktuk, hogy az ő szájukból mindig a céljuknak legjobban megfelelő féligazságok áradata hömpölyög. Igen, azt hiszem, hogy a háborúk kitörésének ez a józan magyarázata is csak féligazság, mögötte elsikkad valami nagyon nehezen megfogalmazható néplélektani tény : két embercsoport, két nép végzetszerűen áll szemben egymással, kultúrájuk, történetük párhuzamosan szalad, de ellenkező előjelekkel, s ez a két nép nem arra van hivatva, hogy kiegészítsék egymást, hanem arra, hogy egy döntő pillanatban ölre menjenek, s egyik kiirtsa a másikat a föld színéről. Giraudoux úgy érezte, hogy a francia és a német ilyen két nép, s leszámolásuk döntő pillanata egyre fenyegetőbben közeledik. Az író ismét egyszer jósnak bizonyult : a vészkiáltást alig egy év múlva valóban követte a háború. A néző minden magyarázkodás nélkül kitalálja, hogy a trójaiak a franciákat, a görögök a németeket jelentik, s csak bámulattal adózhatik a nagy francia írástudónak, hogy hű maradt önmagához, hivatásához, nem vakította el semmiféle nemzeti előítélet : véleményét saját hazájáról talán még keményebben mondja meg, mint az ellenségről. Azt, hogy miféle aljas uszítása és felrevezetése folyik a népnek azok részéről, akik úgyis páholyból akarják nézni az egészet, s azt is, hogy maga a nép mily ostobán érzékeny képzelt, beszajkózott erényeire. A háború oly szép, mint Heléna — így mondják az uszítók s így tartják az ostobák meg a vének, akiknek nincs mit félteniök tőle. Olyan rút, mint a majom vörös hátsó fele, mondják az anyák és a feleségek. A város vezetője, Hektor nehezen tud választani a kettő között : az eszével hiába tudja, hogy a háború ocsmány, valami ösztön mégis piszkálja, ingerli. A párviadalban az ész győz. Hektor emberfölötti erővel bírja rá városa népét, hogy az elrabolt Helénát visszaadják, hogy a görög hajóhad kihívó felvonulását békés látogatásnak minősítsék, eltűri, hogy Ajax pofonüsse s a feleségét ölelgesse, szellemi párviadalban legyőzi a ravasz Odysseust, csak saját 486 propagandafőnökével, Demokosszal, a költővel nem tud megbirkózni. Ez látta és világgá kürtöli Hektor megaláztatását, s Hektor hiába öli meg, ő azt kiáltja, hogy Ajax a gyilkos. Ajaxot felkoncolja a nép, s ezzel megindul a háború. A porig lerombolt Trója kísérteties mementó volt a háború előtti Párizsnak, az ma a lerombolt Budapestnek, sőt az egész emberiségnek: az atomrombolás korában élünk, amikor nem őrült gondolat többé az sem, hogy valaki a világot a levegőbe röpítse. Ezért maradt aktuális Giraudoux darabja, amelyet most mutatott be a Művész Színház a párizsi előadáshoz hasonló elgondolásban, Yárkonyi Zoltán és Apáthi Imre rendezésében. A rendezők egyúttal főszereplők is. Yárkonyi Hektort személyesíti meg — nem úgy, ahogy Homeros nyomán elképzeljük, hanem ahogy a francia író újraalkotta : felelős, nyugodt, gondolkozó államvezető. Méltó ellenfele Odysseus Apáthi Imre megformálásában. Kettejük izgalmas párbeszéde a világirodalom ritka nagy alkotásainak egyike, s a játék méltó volt a műhöz. Sajnos, ez az érzésünk alig volt meg egyebütt az előadás során. A többi színész közül csak Ascher Oszkár érte el ezt a magaslatot, amikor mint nemzetközi jogász kifejtette a görög flotta magatartásának kétféle magyarázatát és két fiatal színész, Pécsi Sándor és Joó László, akik két hajós képében a félrevezetett közvéleményt s a nép hamis önérzetét szólaltatták meg. Azt a népszerű olasz novellát, amelyből Shakespeare tragédiája meséjét merítette, az angol fordító azzal a bölcselkedéssel fejeli meg, hogy így jár minden szerelmes, aki nem az eszére, hanem a szenvedélyeire hallgat. Az irodalomtörténészek lefitymálják ezt a megjegyzést, s többnyire észre sem veszik, hogy más szavakkal, de maguk is ugyanezt mondják. Mert ugyan mi mástól válnék tragédiává ennek az ifjú szerelmespárnak szerencsés és szerencsétlen véletlenekben bővelkedő története, hacsak attól nem, hogy a szerelmi szenvedély nő emberfeletti naggyá bennük? Olyanná, amely miatt megfeledkeznek minden egyébről : a két család ellenséges viszonyáról, gyermeki, rokoni szeretetről, sőt saját életük egyéb értelméről is. Romeo és Julia megpillantják egymást, ugyanúgy, ahogy akármelyik mai fiú és leány, csakhogy ők nem törődnek többé semmivel: ezt a pillanatot akarják folytatni az örökkévalóságig. Az átlagember ezerszer föladta volna a küzdelmet, ha előbb nem, akkor, amikor rájön, hogy ez a szenvedély csak lángol, de nem melegít. S az átlagember szívesebben választja a lassabban parázsló boldogságot. Shakespeare akár tudta, akár érezte, hogy a föllobbant szenvedélyt sem fokozni, sem elnyújtani nem lehet, de Romeo és Julia nyilván megörült a kerek olasz mesének, amely a maga népszerűségével bizonyos hitelt adott a történetnek, s nem sokat vesződött azzal, hogy szükségszerűbbé tegye. A mai közönség — ha egy pillanatra levetkezne a Shakespearenek kijáró álszent nagyképűséget — alkalmasint azzal jönne ki az előadásról, hogy őt becsapták, nem tragédiát látott, hanem fatális véletlent. Csakhogy Shakespeare nem a 20. század közönségének írt, a lezárt formák emberének, hanem a barokk embernek, aki szívesen csapatta be magát szobornak tűnő festménnyel vagy eget mímelő templomboltozattal. A barokk ember megtalálhatta itt önmagát: a felső tízezer a szenvedélyes szerelmi lírában és a hétköznapok szócsatáiban, a köznép pedig a szolgák bohókás együgyűségeiben és a sok vívójelenetben, amelyet szakértőszemmel drukkolt végig. A két kor színháza, közönsége teljesen más, s ez talán Shakespeare valamennyi darabja közül épp a Romeo és Júliánál derül ki leginkább. A mai színész sem a versmondásnak, sem a testmozgásoknak nem olyan mestere, mint a régi, s ezért válik kétszeresen nehéz feladattá az olyan színdarabok fölelevenítése, ahol ez uralkodik, s nem az alakok finom, aprólékosan megfigyelt emberi rajza. Kétszeresen nehéz feladatra vállalkozott Bárdos Arthur, amikor a Belvárosi Színház harminc éves jubileumára épp ezt a darabot választotta ki. Méltó próbálkozás volt ez a nagymultú színházhoz és a kitűnő igazgató-rendezőhöz egyaránt : nagy sikerek, új írók, új színészek egész csoportjának fölfedezését fogja majd e harminc év történetébe zsúfolni a magyar színjáték jövendő történetírója. Fiatalok fölfedezője és mellőzöttek megszólaltatója volt Bárdos Arthur egész életén át, s ma, deres fővel is annak ünnepelte a közönség, amikor a Kosztolányi Dezső fordította zengzetes versek szünetében a most fölfedezett Kállai Ferenc-Romeo és a hosszú ideig mellőzött Fényes Alice-Julia között megjelent a függöny előtt. Madridot a polgárháborúban négy hadoszlop Az ÖlÖdik támadta, s a városban . . . bújkáló fasisztákat nehadoszlop v e Jték ötödik hadog z _ lopnak. Ez azonban csak hangzatos címe Ernest Hemingway^ színművének, maga a darab egészen másról szól. Mindössze arról, hogy Philip Rawllings amerikai önkéntes kémelhárító tiszt beleszeret egy Madridban tartózkodó amerikai újságírólányba, Dorothy Bridges-be, s néhány kurta, boldog éjszaka után rájön, hogy nem valók egymáshoz. Mégpedig azért nem, mert Philip túljutott az amerikai életformán : nem elégítik ki az utazás és a szerelem kalandjai, s a kiválasztottak pénzen megvásárolható apró örömei helyett inkább a küzdelmet választja egy olyan eszméért, amely hite szerint mindenki számára a boldogságot
