Budapest, 1946. (2. évfolyam)

12. szám - MIHALIK SÁNDOR: Régi pest-budai ezüstművesség

Szentpétery József: Asztalkészlet Сентпетери Йожеф : Столовый прибор J. Szentpétery : Table József Szentpétery Service de table Ml HALI К SAM DOR RÉQI PEST-BUDAI EZÜSTMÜVESSÉQ ROMHÁZAK SZÖRNYŰ LÁTVÁNYA, ostromgyxirűbe szorult feldúlt csatatér vigasztalan maradványa ma Buda. Egykoron egyike volt Európa legpompázóbb városainak. Ragyogása és fénye a középkori magyar nagyhatalmat testesítette meg. Volt idő, midőn a magyar, a német-római birodalom és a lengyel királyság három büszke koronáját is őrizték egyszerre a budai vár falai között. A művészet- és kultúraszerető királyi udvarok mellett élő főurak fényűző légkörében a magyar, olasz és német ötvösök száma nagy volt s az arany-és ezüstművesség jelentékeny művészetté nőtt. Budán dolgozott az a Cristoforo Foppa is, aki hazájába visszatérve, Caradosso néven örökítette halhatatlanná nevét és emlékét az ötvösművészet történetében. A politikai és katonai dicsőség hanyatlásával és leáldozásával az ötvösség ragyogó napja is kihúnyt, az arany- és ezüstművek úgyszólván maradéktalanul szétkallódtak, megsemmisültek. Az egykori fényes művészet majdnem nyomtalanul a múltba tűnt. Az a másfél század — 1541-1686 — míg a török kézre került főváros templomain és büszke bástyáin lófarkas zászlók lengedeztek s szorgos török mesterek kalapácsai és szerszámai alatt formálódtak az ötvösművek, a magyar művészettörténelem számára elveszett. Rövid idővel azután, hogy az 1686-os események az egykori székvárost és testvérvárosát sikeresen visszaillesztették az ősi közösségbe, Budán, az első mesterek között felbukkannak az ötvösök is. Jóformán abból az időkből, midőn még füstölögtek a 452 romok s a tűzcsonkok parazslottak, az egykorú iratok már 1688-ból feljegyezték Sile Miklós nevét. A visszafoglalás tizedik évében számuk már nyolcra bővül s 1696-ban szervezkedésük hivatalos elismerést is nyer, szabályzattal ellátott privilegiális levélhez jutnak. Három testvér a fő hangadó. Lucich János Miklós közöttük a legtekintélyesebb, őt választják a másfélszázad után ismét feltámasztott budai ötvöscéh elöljárójává. Simon és István testvéreivel közös műhelyt tart, a romjain újjáéledő városban szerényen élnek. A három testvér az 1694-ben hozzájuk szegődött Johannes Briebilkowitz-ot csak közös inasként tudja tartani. A RÉGI MAGYAR ÖTVÖSMŰVÉSZET egykori gócában ekkor már nyoma sincs a régi hagyományoknak. A török félhold százötvenéves uralma alatt minden előbbi kapcsolat megszakadt ; áthidalhatatlan űr támadt. A nagy királyok udvari ötvöseinek, az ország fővárosa művészetét kialakítóinak és formálóinak leszármazottai eltűntek, még írmagjuk sem maradt az egykori magyar ötvösség legjelentékenyebb és legvirágzóbb helyén. Az ősi magyar hagyományokat őrző és korszerűen formáló felvidéki és erdélyi ötvösökkel kapcsolat nélküli délszlávoké lett a tér. A régi iratok ezeket a többnyire Tabánban, a Vízivárosban és a Várban lakó mestereket rácoknak nevezik. Beállítottságuk a Balkán, igazodásuk az ország déli tájai felé irányul. Piacuk és művészeti terrénumuk is hosszú ideig a töröktől visszafoglalt területek voltak. Inasaikat is ezekről a vidékekről szegődtetik, onnét származókat kebeleznek maguk közé mestertársaknak.