Budapest, 1946. (2. évfolyam)

12. szám - MELLER SIMON: A Japán-kávéház művészasztala

Szinyei Merse Pál \ század fordulóján az Abbaziakávéház volt a magyar képzőművészek leglátogatottabb találkozóhelye. A Terézkörúti szárny végében, egy hosszú asztal körül, jöttek össze a festők, szobrászok, építészek délutánonkint uzsonnakávéra. A kitűnő habos vagy fölös kávé, a ropogós kiflik és császárzsemlyék kora volt ez. A hazai és külföldi napilapok, az itthoni és idegen képes hetilapok és folyóiratok garmadával hevertek az asztalokon. Az asztalfőn a vidéki életképek jeles festője, Bihari Sándor ült, mosolygós, kerek arcával. kopasz koponyáján átfésült hosszú, gyér hajszálaival és szarkasztikus megjegyzéseivel bosszantotta az asztal benjaminját, Vesztróczy Manót. Az asztal egyik törzsvendége Donáth Gyula volt. régi célibeli derék kézműves, a szó jó értelmében. aki bécsies dialektusában mulattatta nevető szomszédjait háriádjaival. Idejártak az akadémikus irány képviselői épúgy, mint a nagybányaiak vagy más haladó szellemű művészek, természetesen anélkül, hogy az asztal körül valami határozott művészeti felfogás kijegecesedhetett volna. Mindennapos vendég volt 1900 óta Ivernstock Károly is, a szőke, kékszemű fiatal Szigfrid, kit az ifjú gárda legnagyobb tehetségének tartottak. Az asztal széniorja Lechner Ödön volt, kinek folyamatos előadásait a magyar építészeti stílus mivoltáról és szükségességéről a fiatal építészgárda tisztelettel hallgatta. A műcsarnoki kiállítások alkalmával, főkép a zsűrizések idején, nagyon megnövekedett a társaság. Bevonultak ^a »mezei hadak«, a ritkán látott vagy vidéken éiő művészek : folyt a korteskedés, a rábeszélés, a zsűritagok megгу úrása és szenvedélyes művészetpolitikai viták szorították ki a különben dívó, néha ártatlan, néha ízetlen művésztréfákat. A kávéház tulajdonosát bosszantotta az. hogy a művészek a képes folyóiratokból a szép illusztrációkat és képmellékleteket rendszeresen kinyírták. Az akkori takarékos időkben a kávéházak a kiolvasott lapokat sub-abonnementban tovább adták. így ezek a csonkítások némi anyagi kárt is jelentettek. A kávéházas, részben talán tréfából, bélyegzőt készíttetett, ezzel a felírással : »Ezt a képet az Abbazia-kávéházból loptam« s a MELLER SIMON A Japán-kávéház művészaszlala Pólya Tibor rajzaival folyóiratok képeit végig bélyegeztette vele. Az újítás nagy felháborodást keltett. Állítólag néhány fiatal művész éjjel nagy betűkkel meszelte a ház külső falára : »Ezt a házat az Abbazia-kávéházból loptam«; Lechner Ödön és szűkebb társasága pedig végleg otthagyta az Abbáziát és a Japán-kávéházban, az Andrássy-úti rész egyik ablakasztalánál telepedett le. Ezzel a Japán-kávéházba való kivonulással kezdődik a nagyjövőjű művészasztal története. Eleinte csak Lechner Ödön és hívei jártak oda. Lechner bácsi, kit az intimusok családiasan csak »Papszi«-nak neveztek, már kora délután ott ült az asztal jobboldali sarkán az ablaknál, franciás, hófehér szakállával, kopasz fejét fekete selyemsapkával takarva s az utcán arra tipegő, többnyire csak látásból ismert hölgyeknek kedvesen bólintgatott és szalutált, akik — némelyek még habozva, mások már előre mosolyogva — vissza köszöntgettek neki. Szemközt vele a balodali sarkot Kardos Gyula, a csontos, ösztövér Meissonier-követő foglalta el, ugyancsak köszöntgetve, azonban a Papszi ártatlan, öreguras kedvességét erőltetetté torzítva. Csak, ha besötétedett, s a járókelőket már látni sem lehetett, fordult Papszi a kávéház felé, politizált szélső baloldali szólamokban, vagy beszélt a magyar stílus elveiről s ceruzával a fehér márványasztalra vázolta szellemes, magyarázó rajzait. E szokás számos követőre talált később is s a fehér márványlapokat estére rendszerint a legkülönbözőbb rajzok borították. Nemsokára újabb szecesszió ritkította meg az abbaziabeli művészasztal híveinek sorát ; de a kiválás most már elvi alapon történt. A művészek eddig nagyjából véve, két táborra oszlottak : a képzőművészeti társulat akadémikus irányzatú híveire, akik mindeddig az állami díjak, megrendelések és vásárlások feltétlen urai és haszonélvezői voltak s akiket a nagyközönség túlnyomó többsége is pártolt, s az újítókra, mint a nagybánvaiak, Ferenczv Károlytól Grünwaíd Béláig, továbbá Rippl-Rónai, Csók, Fényes, Perimutter, Vaszary és társaik, akiket egy szűkebb műértő körben elért lelkes sikereik ellenére is a hivatalos világ és Fényes Adolf a nagyközönség még alig kezdett méltányolni. Rippl-Rónai, vagy a nagybányaiak kiállításain a század első éveiben még lehetett látni fiatal lányokat, akik képrőlképre, minden egyes festmény előtt hangos nevetésben törtek ki s a kacagás gyakran olyan elemi erővel rázta őket, hogy csak úgy dülöngtek és össze kellett fogódzniok, hogy el ne essenek. Az új naturalizmus, mely Párizsban, de Münchenben is már a hatvanas és hetvenes években vívta ki győzelmeit, nálunk több, mint egy emberöltővel később még mindig küzdött az elismerésért, abban a korban, mikor már az antinaturalizmus újoncai, az expresszionizmus ifjú hősei kezdték a vár másik oldalán döngetni a kapukat. Az Abbazia-kávéházban is Kernstock Károly körül expresszionista szellemű fiatalok kis csoportja képződött, mely máris elavultaknak vélte a még alig elismert naturalistákat. Ez \itóbbiak, Ferenczyvel élükön, áttették összejöveteleiket a Japánkávéházba, a Papszi asztalához. így itt egy aránylag homogén, modern naturalista művésztársaság került össze. Ez volt, a művészasztal megalakulásának második etapja. A harmadik etap Szinyei Merse Pálnak, a magyar művészet e tékozló fiának megtérése és csatlakozása volt. Szinyei egy emberöltővel azelőtt küzdött sikertelenül a modern festői elvekért, azután letette az ecsetet és más életet kezdett. Felvidéki földesúr létére, nem csoda, ha a megyei és az országos politika ejtette rabjául. Előző művészi életében a festők szélső baloldali szárnyán állott; most buzgó munkapárti volt és Tisza István hű követője. E második életének betetőzése az országgyűlési képviselőség lett. De a sors e rossz útra tért kedvencét modern festőink 1896-ban a millenniumi kiállításon felfedezték és pajzsukra emelték. A kormány megvásárolta a majdnem egy negyedszázad előtt festett Majálisát s őt 1904-ben a Képzőművészeti Főiskola igazgatójává nevezte ki. Mint ilyen kereste a művészkollégákkal való érintkezést és eljött a Japánba : egyszer, kétszer, azután mindennap. A politika s a képviselőház lassanként rip-van-winklei álomnak tűnt fel előtte, melyből újra 440