Budapest, 1946. (2. évfolyam)

10. szám - SŐTÉR ISTVÁN: Budapest — otthon

SŐTÉR ISTVÁN BUDAPEST — OTTHON S. Jász Vera rajzaival Oh Jha azzal szórakozom, hogy úgy megyek végig Budapest jólismert utcáin, mintha valamely idegen városban járnék, — városban, melynek házait egyenként is érdemes szemügyre venni, földszinttől a tetőzet szerényen rejtező díszeiig. Ilyenkor meglepetéssel látom szobroknak, feliratoknak, rácsoknak mily bőséges tárházát nyújtják e házak, melyeknek eddig csak kapuját s üzleteit söpörte végig pillantásom, sietős utak során ; tunya kószálásaidon szájnlálhatod csak össze, hány Merkúrt és nemtőt, szárnyas, allegorikus nőalakot, mitológiai hőst, dúskeblü kariatidát és griffmadarat rejt Budapest tetőinek magassága ! S maguk a »bérpaloták«, végig az Andrássy-úton, vagy Bajcsy-Zsilinszky Endre úton, ezek a hol Firenzét, hol Londont idéző homlokzatok, mily szerényen és észrevétlen tudnak élni, mily elvontan és személytelenül az utca fölött, cégtáblák és reklámbetűk paravant-jai mögé húzódva, bádog, habarcs és mozaik minő pompái hervadnak füst és homály lugasában, egy dadogó, lelkes jelbeszéd mily idejétmúlt, feledett költészete ! S elgondolni, hogy az utcát nemcsupán a jálak és homlokzatok jelentik, a kifelé fordulók, hanem mindaz is, amit maguk mögé rejtenek : az otthonok ! Mohó, kínzó kíváncsiság ösztökélte önkényes utakra képzeletem, Budapest egynémelyik ablaka alatt, különöskép esti órákban, kigyúló csillárok és lámpák utcára hulló, mértani fényábrái közt lépkedve, amikor úgy éreztem, ezek a perspektívái módon elnyúló alakzatok, ablakok és regényes kiugrók sötétbe hulló vetületei rejtélyesen azzal az élettel kapcsolnak össze, mely odafönn, az emeleti szobák falai és bútorai közt, újból és újból valami izgalmas és tanulságos esemény szemtanuságától foszt meg. Kosztolányi egyik versével ajkamon néztem valamikor a ködbe és esőbe kivilágító ablakokat, képzeletben megkísérelvén a mögöttük jelenlevő sors részesévé válni. Micsoda szégyentelen izgalommal lestem meg az idegen otthonokat, amikor erre alkalom adódott s micsoda ürügyeket ragadtam meg, hogy falaik közé hatoljak, egy-egy kevéssé ismerős városrészben — legtöbbnyire »lakásnézés« ürügyén — amikoris ezek a »környezettanulmányok« nem csupán emberek és osztályok, de szinte egy egész ország, vagy éppen Középeurópa jellemét és titkait leplezték le előttem. Budapestet ma sem csupán az utcák és terek, hanem az otthonok is jelentik számomra, a fényűzők és szegényesek, a hidegen, tárgyilagosan modernek s az érzelmesen ódonak, ahogyan Párizst és Rómát is egyegy ötödik emeleti lakás erkélyéről, vagy kertre, folyóra nyíló szobák ablakából ismerhettem meg igazán. És semmit sem sajnálok jobban, mint azt, hogy nem lak-386 haltam Budapest valamennyi kerületében, legalább néhány napig s hogy jólismert terek és utcák olyan arcai rejteznek még előlem, melyeket csak egy bizonyos ablakból, vagy szögletről pillanthatnék meg. A Belvárost is csak arról a kopár erkélyről ismertem meg igazán, mely szűk, benzinszagú utca fölé kiugrón, a Kálvin-téri templom buzogányos, zöld tetejét mutatta s• a szemközti bérházban a szőnyegkereskedő lakását, sárgaernyős lámpa alatt, kisasztalnál vacsorázó leánykával ; a kis szálloda sötét ablakai ugyan micsoda éjszakák emlékét őrizhették a szomszédban s miféle hajnali álmokon kürtölhettek végig a betonfeljárós autószín kigördülő kocsijai ? A Rákóczi-út szépségét csak az Astoria-szálló egyik magas ablakából fedezhettem fel, vöröslő, nyárvégi estén, fák lombjai közt kigyúló lámpákkal, enyhe hajlattal tartván a Keleti pályaudvar narancssárga homlokzatának. A Szabadságteret és a Bazilikát csak egy minisztériumi szoba ablakából szerethetem, kétátlós, platánok szegélyezte utca távlatából, balkézt a szentély csúcsán fehérlő Krisztusszoborral, térdtől felfelé s a Tőzsdeépület egyik barbár, bazaltsziklára emlékeztető tornyával jobbkézről. Visszafordulni ezekből az ablakokból s a szobákban felfedezni ismét, amit az utcák másfélekép megmutattak ! Sohasem fogom elfelejteni azt az idegen lakást, melynek sötétjében bútortól-bútorig tapogatództam, egy nagy álló óra érces-fájdalmasan kondult meg érintésemre, hogy az üres ablakkeretig botorkálhassak, melynek jégcsapos párkányára könyökölve a túlsó part mélységében égő Pestet szemléltem, lángcsipkés, belülről rózsaszínen világló házkockákat, a kelet felé húzó barna füstöt s a Parlament körüli térség vízfényes, matematikai csendjét. A Bicskei-utca ívlámpás kopársága új hangsúlyt nyer a cipész boltmögötti lakásában, bajszos katonafényképek alatt, az ikerágyakra vetett rojtos terítőn, a klagenfurti látképet mutató üveglevélnehezéken. Volt idő, mikor csak szobákról és bútorokról szerettem volna írni s a berendezési tárgyak lelkéről, emberek helyett is az ő mozdulatlanságukban mutatván meg jellem és sors változásait.