Budapest, 1946. (2. évfolyam)

10. szám - CS.SZABÓ LÁSZLÓ: Fenn és lenn (A Duna éneke)

JELENÉS ELŐTT hegyes-dombos partja van a Dunának. Már pedig a történelem, akárcsak a köd, jobban tapad a hegyekhez, mint a síksághoz. (Gondolj a balladás Erdélyre és Skóciára!) A Dunának is kitűnő a memóriája Esztergomtól a római partig. Jól emlékszik latin testőreire, kedvükért talán najádokat is tartott a Szúnyogszigeten s feljebb, a szigetmonostori füzesekben. Nem tudom, milyenek voltak ezek az import-najádok, nem tudom, ismerték-e a Po s a Tiberis friss pletykáit s a legújabb divatú halfark-bodorítást. De tudtak latinul, latinul sikítottak, ha ki-kibuktak, s kellett-e több a hazavágyó légionistának? S a multakat harangozza vissza hullámos dombjain a pápai színekre festett rác város, a sárga-fehér Szentendre is, amelyben minden alkalommal legalább két új templomot találok. (Már tudniillik nekem újat.) Űgy látszik, a jámbor szőlősgazdák minden tízakós hordóval együtt egy templomot is felszenteltek. Szerette is őket a kegyes királyné, Trézsia! A fia, az az istentagadó rossz lélek azonban nyakukra küldte Ráby Mátyást, hadd szaglásszon egy kicsit az imádságos fülük mögé. Szegény Ráby nagyon megjárta köztük, ahogy emlékiratában s Jókaiban is olvasható, ha ugyan olvassa még valaki pompás regényét, a Rab Rábyt. Pedig érdemes volna, mert benne van az a cifra ország, az a csizmáscsimbókos, amely nagy óvatosan némának, süketnek, halottnak tetette magát Ráby börtöne, Hajnóczy s Martinovics vesztőhelye körül. Egyszer-egyszer még Jókai becéző s hízelgő tolla is kikottyantotta az igazságot a tekintetes vármegyékről. Templom templom mellett ; íigy emlékszem, egyszer már akadt egy eladó is köztük. Vasrostély duzzad egy ablaksoron, türelmes, magát mulattató régi mestermunka, kagylódíszes oromzat ível a házakon, egyik házra azt mondják, hogy valami nagv török kutya építtette háremnek. A piac sarkában, szemben az oszloplábas városházával lépcső kapaszkodik a püspöki templomhoz. Gesztenyefás udvarán, a füves cínterem falában görög írás mögött alszanak a holtak. Lenne csak ez az édes kis város valahol Franciaországban! Lenne csak ez a juharfasor egy francia folyóparton! Élt volna itt Sisley vagy Monet vagy Cézanne! Négykézláb járnák körül a teret az amerikai turisták. Ismerem a fajtájukat ; dúl bennük az áhítat, ha valamit orrhangon tisztelhetnek. Mi azonban nem a városba igyekszünk, hanem szembe, a szigetre. Végig azon a keskeny ligeten, kanadai nyárfák, fűzek és szilfák társulásán, amelyet reggelenként mintha Corot, délután a hollandok festettek volna a partra. A szélén egy fát gyökerestől kiforgatott a jég valamelyik télen ; úgy hanyatlik a szomszéd karjába, egy nyárfa villás ágai közé, mint a ledöfött Mercutio. Túl a ligeten, az ártöltés mögött Szigetmonostor terített asztala rakva kapásokkal, a ködbevesző asztalfőn a váci hegy ül, körös-körül a töltésen vadvirágból kötött ünnepi asztaldísz : bükköny, szarkaláb, kakukfű, vadszegfű, pipacs és szamártövis, a skótok címervirága. Gyönyörű virág csakugyan. Ok ugyan fenyegető figyelmeztetésül tették a címerükbe. Nem lehet vele könnyen elbánni. A kihalt najádok helyén egy ló fürdik a bozótos parton. Fel-felkapja a fejét, játszik a csiklandós kefével, jókedvűn tapossa maga körül az iszapot. Se a fürösztő legény, se én nem tudjuk csodalénnyé, lappangó jelképpé, váratlan, de mindig várható, örök meglepetéssé átváltoztatni, Lennénk csak h