Budapest, 1946. (2. évfolyam)
9. szám - SŐTÉR ISTVÁN: Új arcú Budapest
SŐTÉR ISTVÄN ÚJ ARCÚ BUDAPEST Mint a lábadozót, úgy nézem még mindig az országot s a várost. Árvíz szintje sem enyészhetik lassabban, mint fejünk felől multunk szörnyű állóvizei; mégis, hol itt, hol amott bukkan elő szenvedéseink és emlékeink habjaiból a régi táj egy-egy ismerős darabja : torkunk mind gyakrabban szorulhat el örömtől és meghatottságtól. Olyan ez, mint mikor valaki, akiről azt hittük, hogy örökre elhagyott bennünket, biztató üzeneteket küld a távolból. A várost, a mi városunkat, s vele együtt multunkat is, mindazt, amihez multunkból ragaszkodtunk, kegyetlenül legyilkolták. Nem egy budai utca és lépcső reménytelenebb messzeségbe került tőlünk, mintha csak egy másik világrészben tapostuk volna kövezetét. Barátunkra, akiről megtudtuk, hogy még mindig a Franklinlépcső, vagy a Donáti-utca környékén lakik, úgy bámulunk, mintha kísértetet látnánk. Néha álmainkban köszönt ránk a várbeli házsor, ahogyan a téli éjszakán láttuk, holdfényben, a templom csillogó, zománcos tetejével, köröskörül a csendnek azzal a titokzatos ütemével, melyet a zászlórúd vasának ütődő, szélcibálta acélsodrony tagol, s melyet végülis borzalmas kiáltás tör meg : nem tudhatjuk, emberi, vagy állati-e a vonítás, a békés, máriakék éjszakában szálló, : — mintha a táj démoni értelme nyilatkoznék meg, vagy a gyanútlan jelenből a vészes jövő! Almaink helyett azonban néha az ébrenlét közli csodálatos üzeneteit! S mint mindig, a valóság bonyolultabb, meglepőbb, csodálatosabb az álomnál ! Mikor az újjáépülő híd budai tornya elfoglalta régi helyét a Bartók Béla-út torkolatában, ugyanazon a helyén, ahol a Gellért-tér felé közeledtiinkben szemünk kezdettől megszokhatta, s honnét oly soká hiányzott, anélkül, hogy hűtlen emlékezetünknek pillanatonként megújuló fájdalommal fájt volna ez a hiány — mondom : mikor a torony aranyló gömbjei, vasmadarai és millenniumi színekben kevélykedő címerei újból, diadalmasan visszabillentek arra a helyükre, mely betölthetetlen, fájó űrként várta őket a széljárta folyótérség fölött, úgy éreztük, a visszahozhatatlan született meg ismét, a lehetetlenség parancsa tört meg, s eltöröltetett valami szenvedéseinkből is, melyeknek a rakparton heverő szürkéskék hídroncsok némikép jelei, tanúi voltak. Igen, diadalkapujával ez a két hídtorony már az árvíz visszahúzódó szintje alól bukkant elő, s a vasgerendák közt folyó munkát azóta úgy csodálom, mint a leghősibb erőfeszítést, mely idő és feledés kényszerének valaha ellenszegült. A folyó felett, az ív hiányzó szeletje helyén a csillogó levegő őrzi csak néhány hete az útirányt, mely lépteinket egyik oldalról a másikra vezérelte, régi őszi reggeleken, mikor egyetemre siettünk, a hegy avarillatú kertjei közül aláereszkedve, vagy a tél ködös estéin, mikor szeszek és zenék lidércei itt illantak el agyunkból, a cirádás vaskorláton kihajoltunkban. Babonás-mesés képzelődés késztet azt hinnem, hogy ha ismét végigmehetek majd az elpusztult helyén húzódó gyalogjárón, lábam a múltból visszatért városba ér már partot, abban a városban, melynek szépségét és örömét oly ostobán és gonoszul törölte el a háború. S éppen ezért a munkások számára, akiket naponként a legváltozatosabb feladatok végzése közben figyelhetek meg, úgy érzem, nem tudnék valóban méltó szavakat találni! Feszesen udvariaskodónak érzek minden magasztalást, giccsesen elégtelennek minden dicséretet, amit elmondhatnak róluk : némán és megdöbbenten csodálom munkájukat, mint azokét a művészekét, akik a visszahozhatatlant akarják műbe kényszeríteni, a reménytelenül elvesztettet ismét jelenvalóvá tenni, az igazi alkotók optimista makacsságával. Új Budapestet szeretnénk már látni, türelmetlenül merülünk el a mérnöki tervrajzokban, melyekkel a képes folyóirat meglepi a jövendő városról álmodozókat — képzeletben már ott ácsorgunk a rajzlapon kimért Fórum-tér sarkán és felfedező sétára indulunk a sávokra osztott Budapesten, mely egyelőre még csak a városrendezők képzeletében él üdülő, lakó, üzleti és hivatali negyedeivel, valamint a Dunaparttal, melynek hatalmas térségein fürdők, mulatóhelyek, színházak és szállodák alig is emlékeznek Széchenyi és a reformkor leégett palotasorára. De bármenynyire áhitjuk az újat, időnként szemérmes, hűséges ragaszkodással, csökönyösen a régit vágyjuk vissza. Szeretnénk végigmenni ismét a régi Váci-utcán, ahogyan egy-egy Aranyvasárnap délelőttjén láthattuk, téli fényekben, frissen és tisztán, nagyvárosi egyszerűségében és választékosságában, s mégis, a kalácssütő, kályhameleget., házi idillt ígérő ünnepek faluról is oly ismerős izgalmával eltelten. Bizonyára nem tilos ez a vágyakozás : a régi Budapestnek nem gőgjét, de szépségét, nem fényűzését, de örömét várjuk az újtól is : Azt az egyszerű, emberi örömöt, mellyel Budapest még a legszegényebbeknek is oly anyaian és megvesztegetően szolgált. A jövő egyik legnagyobb ajándékának épp ezeket az örömöket kívánjuk : az életnek ama bizonyos »apró« örömeit, melyek a fekete után elszívott cigaretta füstjéből, egy fagylalt tejszínes édességéből, egy színházi előadás felvonásközének zsibongásából, egy strand gyepén a széles csíkozású sátrak és a vidám, virágos mintájú női fürdőruhák tarkaságából, egy nyári utazás szívdobogásos előkészületeiből mosolyognak ránk, s melyek életünk, az istenektől oly szűkösen és féltékenyen mért emberi élet tetemes részét kell alkossák ahhoz, hogy ezt az életet boldognak nevezhessük ! S a város sarjadó örömének első, árulkodó jeleit ezért figyelem ébren és meghatottan! Hat hónapja nem ízleltem ugyan szeszt, s másfél éve nem léptem át söntés, vagy ivószoba küszöbét, de késő éjszakai órákon íróasztalom mellől, egyetértő mosollyal fülelek fel a szomszédos kiskocsmából hazatérő korhelyek énekére. Ezek már a béke hangjai ! —• s miközben a sarok mögött eltűnő dülöngélők lépteit figyelem, örömmel gondolok a szeszélyes csipkére, mely ismét megjelent a város járdáin : a falombok villanyfényszűrte árnyára, az oly régóta nélkülözöttre ! Hisz annyi mindennek örülhetünk egy újjászülető városban : a budai Körtér gondosan ápolt gyepének, vagy az új fényreklámnak, a kígyóutcai patikán ! Miért is nem ült festő, vászna előtt, kezében ecsettel és palettával, a víznyaldosta rakparton, ama napfényes délelőtt, mikor a két daru, a két nagy költőről elnevezett, a sugárzó vízen, kis csónakoktól kísérve lassan megindult, hogy óvatosan emelt terhét : a vasszerkezet utolsó szeletét a tátongó nyílásba helyezze, ЯШШШ
