Budapest, 1946. (2. évfolyam)

8. szám - ACZÉL TAMÁS: Örökség Angyalföldön (Elbeszélés)

ban valami őrült vágy fogott el : hogy ne nyissam ki a dobozt. Abban a pillanatban azt szerettem volna, ha nem kellene belenéznem a jövőbe, olyan volt ez az egész. Eltartottam magamtól a csomagot, letettem a földre. Tisztán hideg fejjel álltam néhány percig a csomag előtt, megkövülten rámeredve. A gondolat, hogy ne nyissam fel az örökséget rejtegetőt, hideg nyugalommal fészkelte be magát a szívembe. Csak álltam és néztem, de nem gondoltam már akkor semmire. Pár percig álltam mozdulatlanul, némaságban s a félelem jeges kézként csúszott fel a szívem felé. Akkor hirtelen remegni kezdtem. Kinyújtottam a kezemet a doboz felé és visszahúztam. Újra kinyújtottam és újra visszahúztam. Nem, ez lehetetlen. Ki kell nyitnom a dobozt, meg kell néznem az örökséget, hiszen csak ez segíthet Paulán. Olyan borzalmas volt, hogy félelmemben sírni kezdtem. Hangtalan, néma remegéssel zokogni. Nem folytak a könnyeim, csak a testemet rázta valami fojtogató sírás. Olyan hideget éreztem, amit még soha életemben. Lehajoltam a dobozhoz, megsimogattam. Lassan, óvatosan akartam kinyitni. Mikor a kezem a fedőhöz ért, megtorpantam. Már rajta volt a két ujjam, hogy felemelem és belenézek, mikor hirtelen valami villamosütés visszarántott, felugrottam, nem volt ott senki. Most már hangosan kitört belőlem a félelmem. A könnyek visszatarthatatlan hevességgel ömlöttek az arcomon, de képtelen voltam arra a mozdulatra. Nem tudtam megtenni. Egyszerre elállt a sírás. Lehetetlen. Okosan, hidegen kell gondolkoznom — mondogattam magamnak, — okosan, hidegen. Ezt hajtogattam s felemeltem a dobozt. Megfontoltan, szépen kinyitni, kivenni belőle az örökséget, hazamenni, s beadni Paulának az orvosságot. Egész halvány kis remény ömlött át rajtam s a könnyeim elálltak. Valami vékonyka kis mosoly is átsuhant az arcomon, magamhoz szorítottam a dobozt. Óvatosan, mint ki előre megbeszélte már magával a tervet, kezdtem felnyitni a tetőt. De az ujjaim megdermedve, mereven és mozdulatlanul tétováztak. Mi ez? Nem voltam ura akaratomnak, kezemnek. Mi ez? kérdeztem hangosan, s iszonyodva hallottam színtelen hangomat. Nem ment. Rettenetes félelem suhant átxajtam,,mintha megértettem volna valamit. Rohanni kezdtem. Ki az utcára s közben egyre biztatgattam magamat-az okosságra, higgadtságra, nyugalomra. Rohantam, mint egy alvajáró, sinek, autók, emberek,- kocsik közt, akik nem is értek rá rámpillantani. Tökéletesen egyedül voltam, messze minden elérhető segítségtől. Csak azt tudtam, hogy én nem tudom kinyitni a dobozt s nem merek belenézni, mert félek. A jövő így olyan szép volt, olyan ártatlan, felnyitatlan, mosolygós. S kezemben a doboz figyelmeztet a valóságra. Hátha. . . az orvosság van a csomagban. . . de hátha. . . nem, hátha nem? s akkor. . akkor. . mi lesz. . .? ennek nem mertem a szeme közé nézni. Ez lehetetlen. Meg kell kérnem valakit, gondoltam, hogy kinyissa. Körülnéztem. Az emberek sápadtan, szürke, verejtékes arccal rohantak el mellettem, egybefolyva a novemberi délelőtt szürkeségével. A nők a kirakatokat nézegették, a hajukat igazgatták a kirakatok üvegében, ha visszanéztek egy férfire, s táskájukban kutattak rúzs meg tükör után. Sehol senki. Százak és százak szaladtak el mellettem a megbomlott utcán, de senkit sem találtam, aki alkalmas lett volna, aki kinyitná . . . ezek idegenek. . . ezek nem értenék, hogy mire kérem őket. Magam sem tudom hogyan, a Duna mellett találtam magamat. Hideg víz látása még jobban felzaklatott. A Duna szürke volt, piszkos, pontosan olyan, mint az emberek arca, akik mellettem futottak. Tőle sem kérhettem tanácsot. Hideg volt, de a rohanás félmelegített. Leültem egy horgony vasra, s magam elé tettem a dobozt. Néztem. Úgy éreztem, hogy lassan megnyugszom s most már. . . talán. . . ki fogom tudni nyitni. . . De ahogy karommal feléje közeledtem, a centiméterek fogyásával jegesedett meg, fagyott semmivé bennem s karomban a mozdulat. Sírni már nem tudtam, csak valami értelmetlen mondatot motyogott a szám, onnan tudtam, hogy hallottam a zümmögést. Ültem a parton, szemben a Dunával. Szemközt a hegyek áztak a szomorú őszi esőben, a hidakon csorgott az esőlé s apró buborékok keletkeztek a vizén a belehulló cseppek nyomán. Mégegyszer rápillantottam a dobozra. Ez hát a jövő, a gyógyulás, az örökség? Undor fogott el, torkot fojtogató, hideg undor. Felálltam, mert éreztem, hogy hideg a vas, amin ülök. Egész testem remegett, vonaglott. Ez hát a segítség, a jobb világ, így egy ilyen dobozban, a Duna partján. De egyszerre megszűnt a remegés testemben. Olyan nyugodt és biztos lettem, mint valami vasszobor. Kiegyenesedtem s szembenéztem a hegyekkel. A lábam felemelkedett és tétovázás nélkül belerúgtam a dobozba. Egyet fordult, a lendület alig félméterre dobta a parttól. Belecsobbant a vízbe. Egy pillanatig a szinten lebegett, de a súly, amely benne volt, lehúzta. Néztem, amint örvénylik félcentivel a víz tükre alatt, azután lemerült. Tudtam, hogy nincs segítség. 294