Budapest, 1946. (2. évfolyam)

8. szám - BÖSZÖRMÉNYI NAGY BÉLA: Menuhin

BÖSZÖRMÉNYI IVAGY BÉLA Diskay felvétele Alma . . . Szép gömbölyű, jóízű magyar szavunk odaát Kaliforniában egy csöndes falucskát jelent, valahol San-Francisco felett. Itt él egy boldog, tiszta, fiatal férfi, feleségével, két szép mosolygó gyermekével. Aranyló napfény reszket felettük, a szürke hegyek rajza, a narancsfák tejfehér virága és a tenger nyersen vad kékje nyájas szelíd tájjá simul körülöttük. Benn a házban megzendül egy Stradivari hangja és a századokkal előbb cremonai páccal, különleges lakk-recepttel, féltve ó'rzött arányokkal összeeszkábált deszkák titka éled és elszabadul, hogy mint szép üzenet boldoggá tegye a meggyötört, elfáradt szíveket. Odaát Európában veszett háború förtelme dúl s az ember hangja, még ha ily örömittas zengésű is, nem ér el hozzánk, a vérgőzös agyak nem közvetítenek és a gépek is csak a téboly dühét sugározzák közénk. Akkor még kint él legnagyobb reménységünk, ma már csak fájdalmas büszkeségünk : a nagy magyar mester. 0 hallja ezt a csodálatos hangot s ugyanakkor az ünnepelt világsztár, a ragyogó virtuóz megismeri a bartóki alkotás ámulatos, varázslatos kertjét. A két avatott ember elindul egymás felé, találkozásuk talán egyszer s mindenkorra eldönti a legmagasabbrendű modern muzsika eljövendő sorsát. (Menuhin mostani ittlétekor kedves visszaemlékezésként mesélte, mennyire elfogódott volt, amikor Bartókkal először találkozott. Négyszemközt, a neki komponált hegedűszóló szonátát játszotta ; Bartók szemüvegesen, ceruzával és a kézirattal kezében, korrekcióra készen ült előtte. Persze a javítgatásból semmi sem lett és gyönyörű barátságuk Bartóknak ezzel a mondatával kezdődött : »Örömmel érzem, az a ritka komponista vagyok, aki most még életében megérhette müve ideális előadását.«) Aztán elhallgatnak a túlsó parton a fegyverek, eljön a Victory Day, majd 1945 őszén Bartók Béla örökre lehúnyja szemét, azt a szemet, melynek elmondhatatlan erejű tekintetét aki csak egyszer látta, sohase felejtheti el. 282 Menuhin elindul Európába, hű fia ő ennek a tágabb, boldogtalan hazának, mert közös bölcsője az mindnyájunknak, akik a szépet teremtik s a földöntúli szépet álmodják. Bizonyára nemcsak Londonra, Párisra gondolt, ragyogó koncertsikerei színpadára, hanem a többi megkínzott, elgyötört drága szép városra is, gyűjtőire és megtartóira mindannak, amiért érdemes és szép volt élni. Gent, Oxford, Chartres, Delft, Eisenach, Salzburg, Firenze, Wien és . . . igen, Budapest! Itt élt Bartók és egyszer régen a 13 éves gyermek-Menuhin megvesztegető bájú felejthetetlen hegedűhangja az azóta porrá égett Pesti Vigadóban zengett talán a legédesebben . . . Doráti Antalék baráti ösztönzésére, Kodály Zoltán meghívására most eljött hozzánk, itt volt közöttünk, segítésre kész embersége, irántunk érzett szeretete legszebb, megható bizonyságaként. Elhozta hozzánk a halálba induló Bartók utolsó üzenetét, a csodálatos hegedűszóló-szonátába írt zenei végrendeletet, tökéletes, eszményi közvetítéssel. Az élmény megrendült perceiben, a »Melódia«-tétel zengésénél szinte látomásszerűen idézte meg a rettenetesen magányos embert, aki most búcsúzik mindentől, ami szívfájdítóan szép volt és már oly szörnyű magasra került, ahonnan emberszemnemlátta csodálatos tájról énekel halálosan szomorú éneket... Alig lehet írni erről a hegedülésről, hiszen minden megvilágított erénye csak újabb vakító fényt villant a másik még ragyogóbbra. Mondjam el, hogy eszményien nyugodt és egyszerű, ugyanakkor idézzem a cadenzák nekieresztett szilaj hevületéi és elektromos feszültségét, vagy polifon játékának soha nem hallott plaszticitását, szólamjátszó tökélyét? (Kínálkozik a párhuzam, milyen silányan szegényes eszközökkel mért az egykori kritika Bartóknál, amikor minden állításuknak az ellenkezője volt igaz ; ráhúzták a »barbár« ruhát, pedig milyen kifejezhetetlenül differenciált volt ez a barbárság, mekkora igazi kultúrát mentett át az a