Budapest, 1946. (2. évfolyam)
1. szám - BÖSZÖRMÉNYI NAGY BÉLA: Faragó György emléke
/.ónak Lidgate. Azt sem hisszük el, hogy a fiatal Mátray József (Spence) húsz éve szolgálja gazdáját s azt sem, hogy a szerző elképzelte Joan ilyen déli temperamentummal vergődnék apja és szerelmese között. Rátkai Márton alakítása (Lidgate) messze kiemelkedik az együttesből. Annyira — s ezt ismét a rendezés számlájának terhére írjuk, — hogy halála után a közönség azt hiszi, vége a darabnak. Egész embert látunk s a figurának lélekelemző fölépítését : ez az apró ember eszével és temperamentumával tette magát naggyá. Somló István (Walter) és Dénes György (Barmby) jó átlag-alakítást ad. Sajnos, a női főszereplő : Ruttkay Éva (Joan) nagyon is kiforratlan még. viszont ki kell emelni Z. Molnár Lászlót, aki a részeges és aljas Luptont játssza. Bemutató-számba megy д Moliere tragikomédiájának felújítása a Nemnők zeti Színházban. Heltai í Skoláiil le n ő szikrázóan friss, új fordításában. Az igazi Moliere-et élvezhetjük végre, perdülő sorokat, váratlanul összecsengő rímeket s a franciával egyenértékű magyar szellemességeket, amelyek néhány lielyen túltesznek az eredetin is. És élvezzük a mesét : az ostoba vén Arnolphe zár alatt nevelteti a fiatal Ágnest, ostoba szolgákkal veszi körül, mesterségesen butítja, hogy majd ha feleségül veszi, eszébe se jusson megcsalni őt. Ágnes persze mégis megtalálja a hozzáillő fiatal párt, Horace-t s azé lesz. Arnolphe-ban kissé önmagát karikírozta a vén fejjel nősülő Moliere, sajátmaga játszotta is ezt a szerepet s francia színpadokon tradícióvá vált az alaknak tragikomikus beállítása. Major Tamás groteszkebb figurát formál : Arnolphe az ő megvilágításában kelekótya s főként gonosz zsarnok, aki valósággal terrorizálja Ágnest s a szolgákat s akit ennek ellenére mégis minduntalan megsajnálunk. mert ostobasága és gazsága ellenére is szenvedő, szerelmes ember. Ágnes szerepében Mészáros Ági csillogtatja meg az ébredező nő üdén erotikus ösztöneit. Keslő bimbó, ruhában, játékban, mozgásban a szemünk előtt válik kedves kis csitriből ragyogó, szerelmes asszonnyá. Hont Ferenc következetesen átgondolt rendezésével nem értünk mindenben egyet. Tudjuk, hogy nehéz átívelni a Moliere és köztünk levő csaknem három évszázadot, bemutatni XIV. Lajos korát udvari költője szavaival »így, hogy abban a magunkéra ismerjünk, Moliere színészeinek még épp csak kialakulófélben levő játékstílusát, amely magába szippantotta már az olasz komédiások bohóckodásait, rögtönzésszerű játékbetétjeiket, a »Iazzi«-kat,de még nem emésztette meg egészen. A kor s-zelleméhez illő s a miénktől sein idegen lazzinak érezzük, mikor Arnolphe Horace után nyargal, sántikálva tér vissza s a cipőjéből egy követ kotor ki, vagy amikor kertje rácsához támaszkodik. megszúrja ujját egy tövisben. De idegen az, ami csak mai : Arnolphe mai piaci kosárral érkezik faluról, tyúkkalkaláccsal, mintha épp feketézett volna, szolgái előtt úgy pózol, mint egy diktátor. Más szóval, úgy gondoljuk. Hont túlságos komolyan vette azt a rendezői ötletet, hogy ez a da rab a demokrácia diadala. Igen, az, mint minden mese, amelyben a legkisebb, vagy legszegényebb fiú kapja meg a királykisasszonyt. Csakhogy mint ott, itt se kellett volna annyi ráccsal, kalitkával, groteszk játékkal kihangsúlyozni, hanem hagyni, hogy a mese önmagáért szóljon. BÖSZÖRMÉNYI NAGY BÉLA FARAGÓ GYÖRGY EMLÉKE Egy éve halt meg. A város, amelyet annyira szeretett, már aléltan dermedt sorsa elé, a koporsójára hulló rögök tompa, csendes zuhogásába belebó'gött a közeledő ütegek ágyúszava. Sokan, akik szerettük, nem állhattunk ott mellette. Minden felborult már s a bitang agyrém parancsa gúzsbakötött szándékot, akarást, merszet és reményt. Ha tudta, hogy a gonosz kór elöl nincs menekvés, micsoda hasító kín lehetett a keserves búcsú, így látni a várost és ott tudni mindenkit, akit szeretett, látni, ahogy veszni kész minden, pedig a közelben már a szabadulás kapuja nyílik. Micsoda zuhanása egy fürge év alatt időknek, embereknek, sorsoknak. formáknak, eltűnés a semmiben, vagy az ujjat izzadó kavargás beláthatatlan zűrzavarában! Most igaz művészre emlékezünk, az ő tiszta képe idézze vissza a közelmúlt egyre homályosodó. igazi arcát, a tűnő polgári konszolidációt. A polgári idill házizenéje, a nagypolgári szalon felmagasztosulása egy-egy finom öreg Bösendorferen az ő könnyű keze, karcsú, játékos csuklója által színesedett nemes, szép virággá és míg ő játszott, valóban minden rendben volt. A polgári ünnep beteljesedett, biztos volt a ma. sőt a holnap is és legfeljebb Schumann-nal merült fel a könnyes kérdés: » Warum ?« Valami boldogító, zsongító eufória árasztotta el muzsikálását, jó volt hallgatni őt, mert mindenek felett szépen szólt és a kellemetlen igazságot legyőző sóvárgott szépségnél mi lehetett volna vonzóbb csillagfény a fertelembe rohanó, boldogtalan Európa hangversenytermeiben? Az összebujt embernyáj sokezer gyertyafényű csillárok tündöklésén túl is az ilyen megszépítő művészet emberi fényénél akart felejteni és nem tudni semmiről. Ez az ő »szépen-zongorázása« aztán valóban halomba gyűjtötte a koncertterem sok-sok szépnél szebbre vágyó szívét, öregét, fiatalét, tudósokét, orvosokét. És elnyerte a büszke szakma, a párizsi zenész céh legszebb koszorúját, amikor a már megsápadt Fauré-i hatigcsokor mesterkezei között újravirult, fiatal élete pompás diadalaként. Kedves, színes charme-ja végig hűen azonosult a mesterség legmagasabb titkaiba avatott, finom művésszel, jó és hív barát volt és a legkedvesebb versenytárs. Elmúlása szörnyű híre emberi önzéssel visszhangozta bennem : »Neki már nem játszhatok, pedig ő érdekelt, az osztálytárs, hisz együtt kergettük elmúlt szép ifjúságunk ezer tarka ígéretét«.. Könnyű és jó volt szeretni őt, vidító közvetlensége ragyogó fényforrásként nyílt rá arra, akit ő választott, hogy maga mellé állítsa, örök hivéül. Egyik legszebb koncertje ráadásául Schumann » Vogel als Prophet«-ját játszotta. Baljós nyugalommal, furcsa mélabúval csendült meg a szeretetreméltóan kedves dallam, ifjú élete első sötét árnyéka azokban a napokban borult rá felhőtlen jókedvére. Egy komisz fordulat aztán kioltotta ennek a játékos derűnek a belső napját, mert megölte a hitét az igazságban. A politikum szinte mérget itat ezzel a szépre szomjas, gyermekien kedves lélekkel és elborult az arca, ködös lett a mindig csillogó víg szem éber tekintete. Sebes a lélek, később a test sem áll már ellen és éled a betegség, hogy legyűrje azt, aki legbelül talán már meg is adná magát ? Halála előtt hónapokkal már szinte észlelhetően távolodott mindentől és amikor utoljára hallottam a hangját telefonban, nemcsak a készülék hibája volt. hogy a máskor oly friss, örök vitára kész, kedves ugrató hang, olyan nagyon messziről szólt. És elment úgy, hogy ne nézzen vissza többé. Műfaja velehalt, — vigasza-e ez azoknak, akik szerették és siratják ? 35
