Budapest, 1946. (2. évfolyam)
1. szám - BENEDEK ANDRÁS: Színházi esték
иm:nEh mm Ix Krisztián, a bűvész, fáradt. Hatvan éves, otthont szeretne végre, bél íl Г tí / N kés családi házat, ahová elhúzódhatik ifjú feleségével, a húszéves Estellával és születendő gyermekükkel. De Krisztián fáradtságát észrevette a cirkusz igazgatósága, a közönség, amelynek most már Maharáma, a fiatal állatszelidítő a kedvence, sőt úgy látszik, észrevette Estella is, mert a gyermek apja Maharáma, ő pedig rövid intermezzo után vérző szívvel otthagyja a fenkölt bűvészt és visszatér az állatszelidítőhöz. Ennyi a meséje Márai új darabjának. (Pesti Színház.) Persze nem áltatjuk magunkat azzal, hogy Márai e vézna mese kedvéért írt volna három felvonást, vagy a szokványos háromszög vagy az öreg férfi—fiatal nő problémája kedvéért. Ezek mind külsőségek csak, mint a bűvész cilindere, az ür, a semmi, amelyből a teremtő művész csodálatos szavakat, mondatokat varázsol elő. S e szavak és mondatok mögött, a bűvész maszkja alatt meglátjuk a művészt, akinek művészete abban áll, hogy nehéz dolgokat mutat meg úgy, mintha azok a világ legkönnyebb, legtermészetesebb dolgai lennének. Ez a művész maga az író, vagy ha úgy tetszik, az ő emberideálja, akivel eddig úgyszólván minden művében találkoztunk. Egy urbánus, humanista, alkotó, sőt szükség esetén heroikus polgár, egy spirituális életforma részese : nincsenek hétköznapi gondjai, a művészet betölti egész életét. Az egész darab voltaképen ennek az egy embernek a portréja, egyetlen liáromfelvonásos monológ, amelyben a többi embernek csak annyi szerep jut, hogy közbeszólásokkal alkalmat adnak a művésznek, hogy művészetének minden mélységéről még pontosabban kifejtse nézetét, s a közbelépésekkel arra, hogy magatartását is megmutathassa. Márai a szavak bűvésze : elkápráztatja — és félrevezeti a nézőt. Kihiteti velünk egy-egy pillanatra, hogy a bűvész bátor és az állatszelidítő gyáva, s hogy ő méltóbb partnere lenne Estellának, noha inkább nagyapja, mint apja korában van, mint az életerős (de gonosz és buta) állatszelidítő. A mutatvány véletlenül nem sikerül : Krisztián a kis családi ház fényképét elcseréli az idomított tigrisekével. Márai pedig a valóságot saját elképzelésével, s a színpad szuggesztiójában el akarja hitetni velünk a fehérről, hogy fekete. Nem igaz. hogy ez az embertípus heroikus. Kultúrált, bölcs, de épp ezért túl van a heroizmuson. s ez igenis a Maharáma-féle ostobák kiváltsága. Valahol ott van a hiba — s kezdünk rájönni, hogy a mutatvány nem egy véletlenen hiusult meg —, hogy az író túlsókat markolt. Ilyen tökéletes ember hogy szerethet bele egy ilyen üres lányba, hogy lehet vetélytársa egy ilyen szánalmas figura? így, hogy ilyen ember nincs. Varázs volt, nem dráma. Ezt a nemlétező alakot meggyőző erővel formálja meg Ajtay Andor. Nem sokat törődik a szerep külsőségeivel : egy a szövegbe írt bűvészmutatványon kívül semmiféle bűvészies nincs benne. A művészt, a humanistát, az írót játssza, a szavak bűvészét, aki boszorkányos beszédtechnikával koncentrálja a néző figyelmét a verbális mondanivaló felé. О rendezte a darabot, s mint rendező itt-ott túllőtt a célon a drámai mondanivaló beállításában. Nem lett volna szabad engednie, hogy az amúgy is jelentéktelen Maharamát alakító Benkő túlpózolja a figura ürességét. Tolnay Klári bűbájos, s ha nincs is alkalma képességeit megmutatni, finom hangja és mozgása elhiteti velünk, hogy egy ilyen művész szerelmes lehet belé. Nem tudom, érdemes volt-e Somerset Maugham húsz év előtt nagy Eső sikerrel játszott darabját felújítani a Művész Színháznak. Az angol hittérítő és a bárénekesnő Thais-szerű története ma kissé kopottnak hat, exotikumnak, amelyhez nincs sok közünk. Az idegenkedés legfőbb oka materiális : a néző télikabátban ül és borzadva nézi, hogy a színpadon félmeztelen teherhordók szaladgálnak s az ingujjban. nyári ruhában játszó színészeket rosszullét kerülgeti a fülledt hőségtől. Ezt a fülledt légkört nem sikerül megteremtenie a színháznak, ha a szereplők egyikmásika kitűnő alakítást produkál is. Kimagaslik Sulyok Mária Sadie Thompson szerepében. Ringó mozgásában, émelyítő kedveskedésében csakugyan érezzük a kikötők könnyűvérű utcalányát, s emögött a naiv, alapjában véve jó lelket. Várkonyi a tiszteletes alakját gyakran külsőséges eszközökkel formálja meg : az öblös, kenetteljes hang az első felvonásban üresebben kong. mint kellene. Később, ahogy a papi ruha alól fokozatosan előbújik a démon. Várkonyi is emberibb hangokat talál a lány üldözésére. Külsőségesnek éreztük Keresztessy Mária merev kéztartását (a tiszteletesné), főként, ha egészen más jellemű partnere is ugyanúgy kulcsolja össze a kezét. Sajnos, a három főszereplő még nem inaga a darab s a mellékfigurák nem sok segítséget nyújtanak. Az egy Gyulányi Éva keltett teljes illúziót egy benszülött nő alakításával. Apáthy máskor oly kitűnő rendezései sorát ez az előadás nem igen öregbíti. (A háttér pálmafájáig leszálló felhőfoszlány s az egymásnak ok nélkül háttalülő szereplők nagyon zavarnak.) Kilenc év alatt megkop^ tak a díszletek, de Heltai versei nem. Csengenek a II P III <1 rímek, mint a nemes fém I p ven le és b u gy°sva ö m iik a mese patakja, amelyben oly üdítő megfürödni. Örökkévaló mese ez, a rátarti hölgyről, aki egyebütt három találós kérdést szokott föladni, itt három évi némaságot kíván egy csókért s a szerelmes legényről, aki csodát tesz szerelmében s egy kissé át is lát az asszonyi cselszövényeken, rátarti lesz ettől maga is. A sok bemutató özönében nem maradt terünk érdeme szerint beszélni a Magyar Színház felújításáról s ezért csak egy szóval emlékezhetünk meg Bajor alakításáról : fölötte is nyomtalanul szállt el a kilenc év. Épp oly szép, rátarti és doromboló szerelmes ma. mint akkor, Tímár méltó társa. A férfiak a vacsoraasztalnál maradtak, s Veszel У ex alighanem trágárságok. J IÁ kai szórakoztatják egy-10ГПII10 mást, a nők egy hangjátékot hallgatnak, amelynek »Az alvó kutya« a címe, s az igazságról szól. Az igazságról, amelyet a naiv férj mindenképen ki akart deríteni, s amely egyszerre szétrobbantja kedves, de hamis társaságukat. A társaság minden egyes tagja alakoskodik a többi és önmaga előtt : megjátsszák azt, hogy barátok, üzletfelek, vagy házastársak, pedig minden egyes kötelék alapja tévedés. A házaspárok nem szeretik egymást : a férj, Robert sógornőjét szereti, Bettyt, vagyis inkább azt a képet, amelyet magának alkotott róla. Betty nem a férjét, a homoszekszuális Gordont, hanem a barátot és üzlettársat, Stantont, azt is inkább csak bőkezű ajándékaiért. Az ajándékokra a pénzt Stanton az üzletből sikkasztotta és gyanúba keverte Robert testvérét, Martint, aki a látszat szerint öngyilkos lett, de valójában félig-meddig Olwen ölte meg, a cég alkalmazottja, a család barátja, aki viszont Róbertbe szerelmes. A hangjáték, amelyet a szereplők hallgattak, az a darab, amely szemünk előtt játszódik le, s ahogy a hangjáték a szereplők elé, úgy tart tükröt a darab a néző elé : ilyenek vagytok, ha nem hajt a hétköznapi élet gondja, jól megy az üzletetek és nagyon sok a ráérő időtök. Az élet szakadatlan színjáték önmagunk, s a legszűkebb baráti kör előtt, betartása értelmetlenné és üressé vált társadalmi formáknak. Pedig ezek a társadalmi kapcsolatok nem értékesek többé, s nem értékesebbek azok a titkos viszonyok, vagy szándékok sem, amelyeket az ostoba férj mint »igazságokat« kiderít. A teljes igazság. amely ezekből a részecskékből összetevődik az lenne, hogy ez a társadalmi réteg, amelynek minden egyes tagja üres és értéktelen, egészében is üres és értéktelen. És ez az a pont, ahol nem értünk teljesen egyet a szerzővel, Priestley-vel, aki ugyan óvatosan kimondja a darabról — a hangjáték ürügyén — a raisonneur Olwen szájával, hogy ez csak féligazság, de arról már nem nyilatkozik, hogy mi az igazság másik fele. Mert ha csak féligazság, akkor van a polgári társadalomnak egy egészségesebb fele is, s az előttünk lepergő képsorozat csak kuriózum, izgalmas detektívregény. nem egyetemes kritika. 33
