Budapest, 1946. (2. évfolyam)

7. szám - BÓKA LÁSZLÓ: Két regényről

Budapest igazán nem csak alkalmi szállása a magyar írónak, hanem mint a valódi otthon, formálója, nevelője, bizonyos fokig munkatársa is. Azokban a doktori értekezésekben, melyek az álmos magyar egyetemi katedrák tövében születnek, gyakran olvasunk Budapest »szerepéről«, de a vaksi tudós-palánták legfeljebb arra szorítkoznak, hogy megszámlálják, hány szépíró élt ebben vagy abban az esztendőben Budapesten s ehhez mérten megállapítj ák, hogy ekkor virágzó, amakkor meg pangó irodalmi élet volt fővárosunkban. Legfeljebb még elkecselegnek arról, hogy Virág Benedek milyennek látta a pesti dunapartot s diadallal szögezik le, hogy Arany János már nem olyannak látta. Mindez nem is haszonnélkül való, de Budapest talán mégsem csak mint gyűlde vagy látványosság érdekes az irodalom szempontjából. Sőtér István legújabb regényét olvasva füstölögtem így magamban. Mert ez a regény (A kísértet. Budapest, év nélkül. Franklin) Párisban esik meg, annak is egy meghitt, vén zugában, a Rue d'Ulmben, a mi Eötvös Collég umunk példaadó ősének, a világhírű Ecole Normale Supérieure-nek falai között és sugárkörében. Francia, sőt párisi ember se sok ismeri ezt. a meghitt világot, az Ecole Normale a kiváltságosok, a Bergsonok, Jauresek, Péguyk iskolája. A városlakó latinok urbanista műveltségének capitoliuma ez az intézet, parányi diákszobáiban forr az, ami Párist Franciaország politikai erőviszonyaitól függetlenül a Városok Városává tette. Könyvtárnyit olvastam össze erről a jelentéktelen külsejű párisi házról s agyafúrt ürügyekkel loptam magam falai közé egy-egy kurta tisztelgő látogatásra, hogy beszívjak valamit levegőjéből, mely nélkül Párisban örökre idegen marad az idegen, vidéki marad a városlakó is, még ha maga Páris is a város, hol élhetni boldog. Álomhűs emlékezéssel merültem el Sőtér könyvébe s eleinte alig vettem észre glosszázó emlékeim zsibongásában azt a könnyed biztonságot, mellyel a szerző bevezeti olvasóját ebbe a »szentek szentjébe«, csak a sohanemalvó kritikus hessentette el endékeim raját : mert ez a biztonság olyan stilisztikai biztonság volt, ez a könnyedség annyira természetes volt, hogy arra már figyelni kellett. Stilisztikai biztonsággal és természetes könnyedséggel akkor ír az író, mikor tárgya, irálya s egyénisége között bizonyos homogeneitás van, mikor stílusa bizonyos értelemben életstílus. Ekkor gondoltam Budapestre, irodalmi munkatársi szerepére. A múltban mindig volt valami vidékiesség abban, ha magyar író külföldi nagyvárosok hangulatát idézte, a magyar irodalom a külföldi városokat mindig béka-perspektívából, nagyon alulról nézve figyelte. Ez a béka-perspektíva vagy romantikus rajongásával, vagy a Kondorosi Csárdát idéző, reménytelen, csakazértis parlagiságával, vagy az adathalmozó, helyi különlegességekben tobzódó, gyanúsan fitogtatott jólértesültségével árulta el magát. Sőtér regénye nem az egyetlen, de talán a legszebb példája annak, hogy ez a hasmánt való zarándoklás megszűnt a nyugati metropolisok felé, hogy otthon vagyunk a városos Európában. S erre nem magyarázat az, hogy Márai, Illyés Gyula, Déry Tibor esztendőkig éltek nyugati metropolisokban, sőt jelen esetben az sem elégséges magyarázat, hogy Sőtér István ama kiváltságos magyarok egyike, kik az Ecole Normale-ban diákoskodtak. Az elégséges magyarázat az, hogy közben Budapest maga is igazi várossá nőtt, hogy az ország parasztságának vérén, munkásságának verítékén, Krudyk, Karinthyk, Kosztolányik stílusán falakban s életformákban egy olyan fővárosunk épült, melyből kiröpülve, hová visszaszállva az író nem idegenként érkezik s nem idegenkedve formálja meg élményeit. Páris nem Bakony többé s Budapest nem Európa Mucsája, hanem az Ecole Normale és az Eötvös Collégium városai. BÓKA LÁSZLÓ 1. SŐTÉR ISTVÁN A KÍSÉRTET 2. HOLLÓS KORVIN LAJOS HÁTSÓLÉPCSŐ Először akkor gondoltam erre, amikor romiadékos voltában először viszontláttam. Másodszor s immár sokkal világosabban s bensőségesebben, mikor Sőtér könyvét elolvastam. Mert persze a könyv nemcsak stilisztikájával áll kétlábon a párisi témával szemben, hanem szerkezete és költői szépsége is európai arányú és értékű. Nem franciás regény, nem olyan mint egy párisi regény, hanem európai magyar regény, ami azt jelenti, hogy nem szorul mentségre s európai színvonala megengedő mondatok bocsánatkérése nélkül is állja a versenyt s hogy magyarsága nem néprajzi furcsaság többé. Lélektani regény — hőse egy francia diák, ki Flaubert Bovarynéjét tanulmányozza a tudathasadásig beleéli magát Bovary úr szerepébe —, de nem esik bele abba az újkori mese-romantikába, mely egy kórrajz fordulataival, egy orvosi leírás meséjével pótolja az irodalmi formálás szépségét, hanem a szemlélő író és a szemlélt lélektani helyzet kölcsönhatását ábrázolja. A regény szépsége az a mohóság, ahogy az író belemerül a szerencsétlen hős beteg lelkének örvényébe s az a riadt tartózkodás, ahogy visszaborzad a lélektani kalandtól, mely saját lelkének veszélyes és elleplezett zugaira irányítja a gonosz esélyek figyelmét. A kandi vonzódás és a józan taszítás izgalma vibrál stílusában. Tárgyilagos hűvösséggel és fegyelmezettséggel ír arról a tárgyilagosságról és fegyelmezettségről, mely valójában nem is olyan hűvös és szenvtelen, hanem forróságot és szédülést leplez. Az első személyben elmondott történetben kínos mértéktartással marad háttérben úgy, hogy nemcsak a skizofréniás regényhős sorsának valóságát ábrázolja, hanem mély tárnákat nyit a saját lelkének legforróbb mélyeiben s érezteti azt a távlatot is, amiről szó sincs a regényben : a magyar szem realista látkörét. Ne irigyelje Sőtér István, hogy a szép könyveért járó babérból egy levelet Budapestnek is elkértünk. Marad neki elég. * Az olvasó elfeledkezik az író tehetségéről s el arról, hogy regényt olvas, mikor belemerül Hollós Korvin Lajos vaskos regényébe (Hátsólépcső, Anonymus). Milyen gazdag anyag! A regény néhány évtizedes tartama s színhelye, — egy pesti bérház hátsó udvara és ami onnan látszik a pesti életből, — sőt a regényhős kispolgári lelkivilága túlságosan szűk keretnek látszik ahhoz, hogy a megfigyeléseknek és élményeknek ezt a tömegét összefogja. Mintha a nekilendülő városkutatásnak, jelesül annak a Budapest néprajza iránt feltámadt érdeklődésnek futna elébe az író, mely most bányászsza a romok alól nemcsak nagymama sublótját, hanem a budapesti ember életének a rendjét is. A pillanat nemcsak az írói ösztön s a tudományos érdeklődés össze találkozása okán szerencsés, hanem azért is, mert az időpont éppen megfelelő. Mert régebben megíródhatott volna ez a regény, de kiadóra semmiképp sem talált volna a közelmúlt cenzúra-viszonyai között, — vagy le kellett volna mondania az életábrázolás teljességéről, az események politikai ábrázolásáról. Erről is lehetne vitázni persze, hogy az együgyű és jellegzetesen pesti kispolgár Báva Vendel életútját meg tudta volna-e írni az elnyomatás bilincses idején valaki, kevésbbé meztelen stilisztikával s elmélyülőbb lélekrajzzal, — de a vita meddő és igaztalan lenne. Mert nem kétséges, hogy annak az életszemléletnek, melyet Korvin Lajos követ, adaequat kifejezési formája a naturalizmus határán járó realizmus s ez az ábrázolásmód teljes tisztasággal csak a szabadság levegőjében érvényesülhet. Az már teljességgel az irodalomra tartozik, hogy ez a naturalistarealizmussal írott regény, mely anyagában nem válogat és nem értékel, éppen nem realizmusával hat, hanem azzal a furcsasággal, hogy a történetet első személyben, önéletrajzszerűen egy szűklátókörű, ostoba emberrel mondatja el az író. Ez csak a legraffináltabb stilizáltsággal valósítható meg : a szuggesztív emberi dokumentumokat úgy kell értetlenül és ostobácskán elmondatni, hogy szuggesztivitásuk ne veszítsen semmit, sőt megnövekedjék általa. Ez a stilizált primitívség néha mesterien sikerül, de túl hosszú a regény ahhoz, hogy az író végig bírja az ostoba szerepének hanghordozását, el-el szólja magát okosan olykor. Ez egyenetlenné teszi munkáját, bár nem annyira, hogy elfeledhetnők anyag és stílus ellentétes közegének azt a bizarr egymásrahatását, ami a regény művészi szépsége. Az anyag gazdag áradása a frisseség, ifjúság benyomását kelti : első regénynek így is illő hatni. A kritikus feledi kifogásait, de az író legyen kritikusa magának, válogasson s ne pazaroljon. Nem a realizmusról szeretnők lebeszélni, hanem arra figyelmeztetjük, hogy kétféle realizmus van. Az öreg Dürer, mikor az Apostolfej eket festette, már nem pepecselt minden hajszállal, ráncocskával, mint ifjúkorában tette, mégis realista maradt. Öregkori reali zmusa nem fogyatékosabb, hanem monumentálisabb és szuggesztívebb! A »BUDAPEST« I. évfolyam 1. számának sértetlen, jó állapotban lévő példányait a kiadóhivatal megvételre keresi. (Központi városháza, II. em. 244. sz.) шт Ё •