Budapest, 1946. (2. évfolyam)

7. szám - ENYEDI GYÖRGY: A budapesti közönség zenei igényei

kórusművei. És ezekre a koncertekre aztán igazán csak a mű maga vonzotta a közönséget, mert itt nem léptek fel külföldi sztárok, és ami az előadást illeti, úgy az bizony legtöbbször, sajnos, elég gyöngén sikerült. Ezeknek a hangversenyeknek volt tulajdonképpen a zenészek ízlése szerint a legjobb közönségük : kevés estélyi ruha (félre ne értsenek : nagyon szeretem az estélyi ruhákat), de annál több kotta a kezekben és annál nagyobb szeretet és lelkesedés a csillogó szemekben — ez a publikum hasonlított leginkább ahhoz a képhez, amit a nyugati városok hangversenytermei nyújtani szoktak. Nem kétséges, hogy az ilyen művek előadása ma is éppen olyan »publikumsikert« jelent, mint azelőtt és még ebben az elszegényedett világban is meghozzák az emberek azt a ma valóban igen súlyos áldozatot, hogy kevés pénzük egy aránylag jelentékeny részét zenére költik (mert 1—2 hangversenyjegy ára 1946-ban tényleg megbolygatja egy olyan ember budgetjét, aki történetesen a munkájából igyekszik megélni) —, mint ahogy egy kiadós Csajkovszki- vagy Beethovenprogram ma is kicsalja még azoknak a zsebéből is a pénzt, akiknek (rejtélyes módon) még vagy már van pénzük és akik ezt a pénzt máskülönben talán valamelyik »klassz« film megnézésére költötték volna (amivel azonban éppen hogy nem azt akarom mondani, hogy : úgy kell neki, így lett a klasszikus Beethovenből klassz szórakoztató zene). És ezen nem szabad se mérgelődni, se mosolyogni. Ez jó jel — ha nem is olyan jó, mint az, hogy a Máté-passió előadásánál túlnyomórészt olyan emberek ülnek, akikről föltehetjük, hogy a jegy megváltása anyagilag nehezükre esett. (De azért ne essünk túlzásba : a rossz ruha még nem jelent fejlett muzikalitást, vagy magasabbrendű lelki kultúrát és a jó ruha nem jelent sznobságot, vagy alacsony szellemi nívót.) Éspedig azért tekintjük most talán kicsit elnéző, napsütéses, optimista hangulatban még a múltbeli kétségbeejtő Beethoven-özönvíz jelenségét is jó jelnek, mert ezt voltaképen úgy is lehet interpretálni, hogy az adott helyzetben kialakult, akármilyen elemekből is összetevődött nagyközönség legszélesebb rétegeinek is van már zenei érdeklődése, de még nincs biztos ízlése, jobban mondva — mivel mégis csak meg kell hagynunk, hogy a Lehárét is túlszárnyaló óriási tömegsiker ellenére, amely bizony kétkedővé tehetné az embert, a Beethovenszimfóniák tényleg jók —- a közönségnek ez a része bizonyos szellemi lustaságban tesped, amely arra készteti, hogy éveken át azon a pár bevált és jólismert művön kérődzzék, amelynek meghallgatása nem jelent számára megerőltető szellemi munkát. De végeredményben a Csajkovszky-és Wagner-estekről, a futószalagon ledarált Beethoven-ciklusokról se annyira a közönség tehet, mint az elmúlt évek művészeti életének, mondhatni, irányított ellaposítása, tökéletes szervezetlensége és nívótlansága. Éppen ez az, amin segíteni akarunk, amin sürgősen változtatni kell. Es — csodák csodája — ezen lehet is segíteni! Kiderült ugyanis, hogy a szakértők azelőtt alábecsülték a közönsé«* szellemi kapacitását és befogadókészsé^ gét, mert íme : a Székesfővárosi Zenekarnak és a Mépművelési Központnak volt bátorsága egy Bach- és Mozart-ciklust is meghirdetni, és lám, a terem szépen megtelt és a közönség télikabátban dideregve kitartott a fűttetlen teremben, sőt hűségesen kitartott az Akadémia jeges termeiben még a zenetörténelmi előadások vacogó törzsközönsége is. De ezeken a kétségtelenül kedvező jelenségeken kívül is vannak biztató jelek, amelyek még nagyobb általánosságban arra mutatnak, hogy a budapesti lakosságban elvben megvan a jószándék és az érdeklődés a zene iránt. Lehetőleg megbízható és pontos feleletet keresve arra a kérdésre, hogy mit kíván Budapest közönsége a zenészektől és hogy ezzel kapcsolatban mit várhatnak a zenészek az itteni publikumtól, te^t, hogy van-e valami, amire abbéli reménykedésüket alapozhatják, hogy nálunk is megteremthetnek majd egy olyasfajta komoly zenei kultúrát, mint amilyen Európa számos kisebb és nagyobb városában már régesrég kialakult, e sorok írójának az az ötlete támadt, hogy a kérdés eldöntése céljából zenei közvéleménykutatást kellene rendezni. Kérésünkre Harkai Schiller Pál professzor, a Magyar Közvéleménykutató Intézet igazgatója, készségesen vállalkozott arra, hogy egy ilyen közvéleménykutatást, amelyet tudomásunk szerint eddig még sehol sem kíséreltek meg, lefolytasson. Az érdekes kísérlet kitűnően sikerült : a budapesti közönség nagyon jól vizsgázott és a kutatás eredményei a zene és a zenészek szempontjából meglepően kedvezőknek bizonyultak. Ugy hiszem, a válaszokból, illetve a válaszok százalékarányából levonhatunk néhány figyelemreméltó tanulságot, amelyet majd a zeneélet megszervezésénél értékesíthetünk. Talán nem lesz érdektelen, ha egy-két pontot ismertetünk itt a Közvéleménykutató Intézet jelentéséből. (Tájékoztatásul előrebocsátjuk, hogy az Intézet a válaszok osztályozásánál a kérdezetteket a szociális rétegekhez való tartozás szerint három csoportba sorolja : értelmiség, kispolgárság és munkásság; a csoportokon belül külön szerepelnek a férfiak és a nők.) A mi problémánk szempontjából talán az első helyet érdemli az a kérdés, hogy milyen mértékben érdeklik egyáltalában a lakosságot a hangversenyek. A jelentés erre így válaszol : »Rendszeresen a közönségnek csak kb. egyötöde jár hangversenyre.« A kérdezettek közül »átlagban a polgári közönségnek kb. egynegyede, a munkások egytizenkettede« látogatja a hangversenyeket, legnagyobb mértékben (38%) az értelmiségiek. Azok közül pedig, akik nem járnak hangversenyre, átlagban csak 20% (az értelmiségnél mindössze 6%) »azoknak a száma, akik kifejezetten az érdeklődés hiányából nem látogatják a hangversenyeket«. A fő okok, amelyek a máskülönben érdeklődőket távoltartják a hangversenyektől, valamennyi szociális rétegnél a pénzhiány és kisebb mértékben az időhiány. A pénzhiányon, sajnos, a zenészek sem tudnak segíteni. Természetes, hogy amíg az emberek legnagyobb része azon töri a fejét, hogy miből szerezze meg az aznapi ebédet vagy vacsorát, a nem életfontosságú kiadásoknak és ezzel az esetleges kultúrigényeknek is háttérbe kell szorulniuk. De azért ne toljunk mindent a pénzre, mert semmi sem garantálja nekünk azt, hogy ha már olcsóbb lesz az ennivaló, a cipőtalp és a fogkefe, a jóllakott emberek nagy része szívesebben fogja estéit a hangversenytermekben tölteni, mint a vendéglőkben és kávéházakban, mint ahogy ez a múltban sem volt így. Máshol kell a dolgot megfogni. A publikum pénzhiánya jelenleg persze bénítóan hat a zeneéletre. És ha már a közönségnek nincs pénze — ha legalább akadna valamiféle nemeslelkű Közület, Hivatal vagy Intézmény, amely lehetővé tenné azt, hogy a zenére éhes emberek ingyen, vagy félig ingyen hallgathatnának magasszínvonalú koncerteket ... de ilyen Közület még a mesében sincs. Pedig egy ilyen Mecénátusi Főhivatal bizonyosan közelebb hozná a megoldáshoz azt a problémát, amelyet az első kérdésre adott válaszok magukban foglalnak, mármint hogy tágítsuk az érdeklődők körét és kiterjesszük a zene (mégpedig az eddiginél jobb és mélyebb) ismeretét azokra a rétegekre is — így tehát elsősorban a munkásságra -—•, amelyek eddig a muzsika élvezetéből ki voltak rekesztve. Ez nem csak helyes politika, hanem minden politikán túlmenően emberi kötelesség. A munkásságnak az idézett jelentés szerint közel háromnegyed része egyelőre még inkább az operett, a cigányzene és egyéb könnyű műfajok iránt érdeklődik, de nem kétséges, hogy ezt a statisztikát céltudatos kultúrmunkával, ügyes és okos neveléssel már néhány év alatt is lényegesen meg lehet javítani. Biztató kezdetet jelentettek ebben az irányban az eddig megrendezett üzemi hangversenyek. Hogy ezekre fokozott figyelmet kell szentelni a jövőben, az kiderül abból, hogy a közvéleménykutatásnak arra a kérdésére : »Jó volna-e, ha munkahelyéhez közel vagy munkahelyén hallgathatna hangversenyt?« a kérdezettek kétharmada igennel válaszolt. De ahhoz, hogy a zenét valóban megismertessük a közönséggel, különösen azzal a hallgatósággal, amely még nem szokott hozzá a komoly muzsika élvezetéhez, nemcsak az kell, hogy a zeneműveket kitűnő, szuggesztív hatású előadásban eljátsszuk, hanem az is, hogy megmagyarázzuk őket — és itt a jelentés megállapítja, hogy »a közönség tekintélyes része (kb. a fele) szívesen venné, ha a hangversenyeket rövid magyarázó előadás vezetné be«. Általában pedig ez a közvéleménykutatás azt mutatja, hogy a komoly zenének nem rosszak az esélyei. »Az értelmiségieket elsősorban a zenekari művek és az opera érdekli, valamint a kamarazene és egyházi zene (75%). Ezzel szemben a kispolgári körök az operettet, a cigányzenét és a tánczenét részesítik előnyben a komoly zenével szemben, bár ennek is elég sok híve akad (42%). Munkáskörökben a komoly zenét csak 26% említi.« Ennek a helyzetnek megшт Ё •