Budapest, 1946. (2. évfolyam)

1. szám - LESTYÁN SÁNDOR: Az utolsó órák (Évfordulóra)

szerepeinkben; a pince sírt és nevetett, pletykált, szeretkezett, mint pár héttel ezelőtt az emelet és a folyosó ; tükör, rúzs, leszaladt harisnyaszem, kártya, benzin, újság, regény, rádió, kapadohány, a kávéházi Conrádoskodás éppen úgy leköltözött velünk, mint az ágy, a rekamié, a karosszék, a bőrönd és a máltai selyempincsi, s talán csak az étkezési gondok szaporodtak meg és a zseblámpa-elem ázsiója szaladt fel, a tetű- és féregirtószerekben való kereslet alakult ki élénkebben az állandó házi zugtőzsdén — más minden maradt a régi, leszállva az otthonnak csúfolt valami magaslatából a mélybe, ahova kényszerültünk. Nem vitáztunk, hogy ki emelje be a cukrászék kocsijába a holttesteket. Régen kialakult közöttünk a joggyakorlat : a rádiószerelő és a kultuszminisztériumi titkár a halottvivők, mi pedig ásunk, lapátolunk, csákányozunk. A szerelő — ifjúkorában országúti kerékpárbajnok — lelkesen végezte a munkát. A kultusztitkár kissé fanyalogva, holott külön keztyűje volt a halottemeléshez és halottigazításhoz, szép, fehér glaszékeztyű, tavaly még az Atléta-bálon viselte, mikor elsőbálos, lázas-szemű lányok karcsú derekát ölelte. A múltra gondolt, (ahhoz még fiatal, hogy a jövőt nézze!) s kissé szemtelenül átharsogott a géppisztolyos kapuőrhöz: »Ma nem lesz több. testvér?« Az csak topogott a januári fagyban és vigyorogva felelt : »Kis forgalmunk volt éjszaka.« A LÖVÖLDE-TÉREN, hó és szeméthegyek között ástuk meg a közös sírt. Nem erőltettük meg magunkat túlságosan, arasznyira se kapartuk fel a kemény rögöt, viszont sok havat és szemetet lapátoltunk a két holttestre, sírdombformában. A közeli nyomdaépületből a térre dobálták ki a sárga kőlapokat, amiken a kőrajzok készülnek. Egy csinos darabot odaállítottam a sírhant fejéhez, inkább csak az artisztikum kedvéért ; a rajz elmosódott, halvány körvonalakban József nádorispánt ábrázolta ; kicsit furcsán hatott új rendeltetési helyén, ám a síron túl úgvis egyformák vagyunk. Ezzel indulhattunk volna hazafelé, de akkor jött egy házparancsnok az Eötvös-utcából, izgatottan és fontoskodva, hogy kölcsönkérje a cukrászék kézikocsiját, mert nekik is van három halottjuk : két kém és egy árdrágító. A »hűség-ház« hullaelosztó-szerve gonddal, térképpel dolgozott. Az éjszaka sötétjében, mindig más és más utcába, más és más ház elé vonszolták az áldozatokat, azt a látszatot keltve, hogy ők ártatlanok. Kényes fickók voltak a »testvérek«. Hóval dörzsölték le kezükről a vért, azután manikűröztettek. Január elején egyszer »visszavonultak« az Andrássvúti rablóvárból a Belvárosba, az egész környék fellélegezett, de újra betelepedtek s azóta megint sűrűn temetünk. Az Eötvös-utcai házparancsnok közben elszánkázott a kocsinkkal, csendesen hulldogált a hó, a Városliget felől géppuska kerepelt, orosz repülőgép lmzott el felettünk, olyan alacsonvan. hogv majdnem súrolta a háztetőket, s egy suhanc — földigérő katonaköpenvben — pisztollyal lövöldözött a gépre, elkeseredetten és ostobán. Pulykatojás-arca eltorzult a dühtől és a tehetetlenségben. Mikor a gép elhúzott fölényesen, még megfenyegette fegyveres öklével ; hadonászott, mint egy eszelős, s vérszomjasán forgatva a puskát üvöltözni kezdett: »Hol egy zsidó, akit megöljek?!« S mert pillanatnyilag nem volt kéznél: elindult, hogy megkeresse. Most harcias csoport vonult a térre: fűrésszel, bárddal, kosarakkal, késekkel felszerelve. Valami lódögöt kerestek, ezen a tájon kell lennie, — mondták, — ők a Szondy-utcából jönnek, ott kapták a hírt, dróttalan távírón, hogy még tapad némi hús a csontvázon, az ember-hiénák és ember-dögkeselyűk nem falták fel egészen. Továbbmentek a lódögöt kutatva, s a rádiószerelő is ment velük, a zsákmány reményében, a nyála csurgott, csámcsogott, horpadt hasát simogatta, mintha biztatná, hogy ne féljen : hamarosan kigömbölyödik. Egy kis öregasszony is csatlakozott a menethez, aki — hogy, hogynem — ott termett hirtelen, mint a mesebeli boszorkány, úgy is nézett ki, mint egy boszorka, olyan kicsi volt, mint Zoli, a cirkusz törpéje s olyan öreg, hogy az arca csupa ránc ; egyetlen foga sem volt, de fürgén loholt a csoporttal, csetlett-botlott a hóban, a romtörmelék között, a Lövölde-téri sírkertben; elvágódott és talpraugrott, megcsúszott és feltápászkodott és rohant a többiek után, a döghúsért, mint egy sereghajtó az aranyásók karavánja végén, a Kaliforniáról mesélő hollywoodi filmeken. Mire eltűntek a hóesésben : megjöttek az Eötvösutcaiak, három halottjukkal és a kocsinkkal; lapáttal emelték ki a holttesteket, lerakták a jeges, fehér földre, s mi elindultunk hazafelé. A géppuskatűz mintha közeledett volna, a kultusztitkár esküdözött, hogy orosz géppuskák és a Felső erdősoron vannak felállítva. Futólépésben szeltük át az Andrássy-utat. a golyók a fejünk felett sivítottak, lóhalálban nyargaltunk s a nyilas-őr amúgy huszárkáplárosan lepocskondiázott bennünket : »Gyáva népség! Most fogadja Nidosi testvér a Városház-utcában a nemzetvezetőt!« A KULTUSZTITKÁR a havat verte le magáról a kapu alatt és rámkacsintott, én meg vissza : »Masz-30