Budapest, 1946. (2. évfolyam)

6. szám - RUBINYI MÓZES: Pesti múzsa

tiszta regjén a fölkelő nap a Gellértre tűz . . . Fenn a királylak csillogó üvegjén vakítva gyúl ki a virradti tűz, S alant is a Duna sík tiikriben : Mert hab, hajó, ember, még mind pihen.« A MADÁRTÁVLATBÓL FELVETT városképek mellett pompás részletrajzokat is ad ez a költészet. Az új fővárosi élet jellegzetes intézménye, a kávéház, mint a többi irodalmakban is, a magyarban is kiváló költők megihletője. Már Arany külön rajzot ad az öreg pesti pincérről (»Öreg pincér«), hű tanítványa pedig, Kozma Andor, Zenés kávéház című költeményében egy teljes kávéházi enteriőr részletes rajzát adja csődbe jutó tulajdonosaival, pincéreivel, képes folyóirataival. Érdekes vers, de régi vers! Viszont az új kávéházi szellem tükröződik Kosztolányi Dezsőnek a New-York kávéházról szóló gyönyörű költeményeiből. (Szellemidézés a New-York-kávéházban, New-York-kávéház, hol oly sokat ültem.) E költemények a budapesti irodalmi bohémvilág soha el nem halványuló és nagyon jellegzetes emlékei. Kilépve az utcára, a költők megénekelték a közlekedés különféle eszközeit is. Az ekvipázsok, díszkocsik után s velük egyidőben soká volt Pest-Budán két közlekedési eszköz divatos : az omnibusz és a konflis. Az omnibusz világa elevenedik meg. ha Berecz Károly Fővárosi románcát olvassuk: Vágtat az omnibusz. . Azaz : lassan halad. A városligeti Gesztenyefák alatt. Benn szőke ifjú ül, S egy barna kisleány ; Természetesen hát Az egyik halovány ! Beszélnek hangosan, Beszélnek csöndesen. »Örökre a tiéd Leszek szerelmesem .'« A kocsis odakünn Fütyöli azalatt, Rigolettóból : hogy »Az asszony ingatag .'« A kocogó konflis néha ábrándozó szerelmes pár diszkrét fülkéje, főleg ha — Ady Endre ül az » Ócska konflisban« — másodmagával és döcög a fényes kocsitengerben, villámfényes fák alatt (értsd: a Stefánia-úton) : Királyném, kigyúlnak a lángok, Aranyos hintónk íme, száll. Ma a nép közé vegyülünk el, Te a királyné s én a király. Lásd, ez a fényes kocsitenger, A villámfényes fák alatt Mi érettünk hullámzik, fénylik, Hogy léged s engem lássanak. Királyném, bocsásd le a fátylat : Ma este kegyosztók leszünk. (Döcög, döcög az ócska konflis Fs mi sápadtan reszketünk.) Királyném, megölnek a vágyak. Sohse vágyott, mint te meg én, Földi pár úgy az életcsúcsra Fs sohse volt még ily szegény. Vágy, élet és sugár a lelkünk Fs utunk mégis koldusút, Jogunk van minden fényességhez, Amit az élet adni tud, Király vagyok és te királyné, Hát trónunk sohse lesz nekünk? (Döcög, döcög az ócska konflis Es mi sápadtan reszketünk.) De az omnibuszokból a lovakat kifogják, a kocsik raktárba kerülnek és megszólal Pest utcáin a villamosvasút csengője. Ennek az új világnak is megvan a költészete, de ebben ott izzik már a költői szépségek mellett a szociális probléma. Kosztolányi Dezső a villamoskocsikban a kalauz sorsát figyeli: Ha este fáradt s már nincsenek sokan a kocsiban, leül a padra, míg a villamos fut a téli fák közt gyorsan és vígan. Bámul a földre ingó otthonában, az életére gondol tán, lyukas emlékeit csörgetve a kezében s olyan, mint egy ember, mint egy utas. A Múzsa a fegyverek zajában hallgatást parancsolt az igazi költőknek, de a felszabadult fővárosban új hangot varázsolt lantjaikon. 1945 tavaszáról így énekel Komjáthy Aladár (Tavasz Budán) : Az emberek soványak, a mosoly bujdokol, mert Alcazárt akartak, itt lakott a pokol. Bomba- és aknatűzben éhség és szomjúság rágta le vasfogával az emberek húsát. Feledd, testvér, a multat, a gond nem jó barát, a piros szabadságnak építsünk új hazát. Piros szabadság, új haza ... Ki tudna szebb, csengőbb, elevenebb, időt-állóbb hangot adni egy város mindenkori életéről, mint a költő, akinek lelkében él a városszeretet. . . »Itt lakott a pokol« 238