Budapest, 1946. (2. évfolyam)
5. szám - SZILÁGYI ÖDÖN: A rádió újjászületése
SZILÁGYI ÖDÖN A RÁDIÓ ÚJJÁSZÜLETÉSE 1945. Január 20 Ortutay Gyula üzent, hogy ma bízta meg a Nemzeti Bizottság a rádió és a M. Т. I. feltámasztásával. Holnap vár bent a Stúdióban. Végre! Az utóbbi hetekben már azt hittem, hogy nem élem meg e napot. Eszembe jutnak az elmúlt hónapok borzalmai, amelynek minden másodperce rettegésből és félelemből állott. Hála a diadalmas Vörös Hadseregnek, ezek soha többé nem térhetnek vissza. Három hónap óta nem voltam az utcán, holnap újra ember leszek! Igaz, hogy az orvos tegnap szállíttatott fel az óvóhelyről a félig rom, ablaktalan lakásomba. Magas lázam van. Mellhártyagyulladás. De azért én holnap bemegyek. Nem tudok aludni az izgalomtól .... Na meg magamnak bevallhatom, a láztól sem. Pedig ruhástól télikabátban fekszem az ágyban. A három héttel ezelőtti karácsony estére gondolok. Éppen az első gyertyát gyújtottam meg a fán, amikor megszólalt a telefon. Ortutay jelentkezett és elfelejtkezve minden óvatosságról — pedig tudta, hogy mindkettőnk telefonját kihallgatják —, ujjongva közölte : »Most kaptam a hírt, az orosz csapatok elérték Szép Ilonát . . .« Hosszú idők után a karácsonyfagyertyák vidámabban lobogtak ezen a szentestén. Most tehát aktuálissá váltak azok a megbeszélések, amelyeket az utóbbi időben oly sokszor folytattunk Ortutayval a lakásomon. Átvesszük a rádiót és újjáépítjük. Olyanná, amilyenné csak egy szabad demokratikus ország rádiója lehet. Jól tu dtuk, hogy élőiről kell kezdeni mindent. Ortutay szerint elég hozzá öt-hat ember. Rajta kívül Örley István, Cserés Miklós, Polgár Tibor, Rákóczi Péter és én jöttünk számításba. A rádió épületét nem robbantották fel, pedig az elmúlt héten nagyon féltünk tőle, hogy megteszik. Ortutay még külön aggódott a mellette fekvő Széchenyi-könyvtár elpusztulásától is. Amint hallom, ez is megmaradt. Mikor lesz már reggel! Január 21 Reggel betoppan az orvos. Még legalább két hétig kell feküdni. Alig vártam, hogy kitegye a lábát a lakásból. Gyorsan ki az ágyból. Az öltözködés csak a cipő felvételéből állt és már kész is vagyok. Gyerünk! A feleségem támogat, mert bizony egyedül nem tudnék menni. Az elmúlt rémségek nyomorékká tettek. Három hónap után kilépünk a kapun. Az első, amit meglátok, egy könnyes arcú idősebb asszony. Szánkót húz. Rajta a férje holtteste. Temetni viszi. Minden pillanatban meg-megbotlik a lába a fagyos úton, de újra és újra nekilódul. A Péterffy Sándor-utca sarkáról most fordul ki két orosz katona. Kezükben géppisztoly. Észreveszik a szívetfacsaró »temetési menetet«. Odarohannak. Vállukra dobják a puskát és a következő pillanatban már ők húzzák a szánkót. Nekivágunk felszabadult, új életünknek. A Nefelejts-utcából kifordulunk a Baross-térre. Szörnyű kép tárul a szemünk elé. Köröskörül mindenütt rom. Ettől kezdve ahány lépés, annyi újabb és újabb keserű fájdalom. Feltépett utcakövek, egy eszeveszett horda barrikádjainak maradványai. Az úttesten emberi hullák és állati tetemek vegyesen. Földig lebombázott házak, a rommá lőtt MDCs hatalmas kirakataiban autóroncsok. A Metropolnál páncélöklök gúlában. Az Emke-ház lakásai kiégve. Ép most van huszonöt esztendeje annak, hogy ott fent az elsőemeleti lakásban Blaha Lujzával készült el első interjúm. A Nemzeti Színháznál ágyúroncs. Á Corvin kiégett falai előtt felfordult tank ; a téren sírhantok keresztekkel. Önkéntelenül leveszem a kalapomat. Hangtalanul nézünk egymásra a feleségemmel és szinte észre sem vesszük, hogy szemünkből szakadatlan áradatban ömlik a lélek fehér vére, a könny. Temetőben járunk. Most már látom, hogy egész Budapest egy óriási nagy sírkertté változott. Érdemes tovább menni? Budapest nincs többé és nem lesz magyar rádió. Ezt kiáltja felém a Szövetkezeti Bolt házának romja, ezt a többi Rákócziúti ház, amely mellett tovább haladunk. A Rókus-kápolna előtt megállunk egy pillanatra. Innen sem fog többé felszállni fohász az Egek Urához. Egy fiatalember elsiet előttünk. Már majdnem eléri a járda túlsó oldalát, amikor egy óriási dörrenést hallunk és elterül a földön. A bomlott agyú Hitler-banditák és nyilas cimboráik vaktában lövöldöznek Budáról. Még nem volt nekik elég az ártatlan áldozatok száma. Most eggyel megint több lett. Belövések pergőtüzében folytatjuk utunkat a Sándor-utca felé. Végre megérkeztünk! Már nem csodálkozom rajta, amikor látom, hogy az épületnek egyetlen ablaka sem maradt. Az udvar közepén óriási bombatölcsér. Körülötte sebtében eltemetett emberek. Az egyik sarokban felpuffadt lótetemek. Mindenfelé pedig eldobált fegyverek, kézigránátok. Átöleljük egymást Ortutayval. Én csüggedten nézek rá, ő magabízó mosollyal tekint vissza rám. »No, öreg fiú — mondja—. több munka vár itt ránk, mint gondoltuk! Nem tudom, érdemes-e belekezdeni« — kezdem tétován. Leültet az egyetlen félig-meddig kitakarított szobában és elmondja, hogy a lakihegyi adóállomásokat, sőt ahogy értesül róla, a vidéki reléállomásokat is felrobbantották a németek. A Stúdióban úgyszólván csak a kopár falak maradtak meg. A belső technikai berendezéseket mind egy szálig elhurcolták. A hanglemezeket vagy megsemmisítették, vagy elrabolták. Ezek bizony cseppet sem vigasztaló adatok, de Ortutay tovább beszél. Fanatikus hévvel magyarázza, hogy újjáépítünk mindent és egy-két hónap múlva már megint lesz hangja a magyar rádiónak. Egy kicsit kételkedve hallgatom, de azért a lelkesedése új erőt öntött belém. 192