Budapest, 1946. (2. évfolyam)

4. szám - KÓSA JÁNOS: A pest-budai céhek

A céhek kötelessége volt a lakosság igényeinek kielégítése. Háborús időkben azonban nem volt könnyű dolog megfelelni az ilyen kötelezettségeknek. A háború régen is inflációt hozott magával, az árak drágultak, az áru eltűnt a piacról és a hatóság hiába szabta meg az árakat, a céhek nem tudták ellátni a fogyasztókat. így történt ez annakidején, a napo. leoni háborúk alatt is és a mai közélelmezési nehézségek idején nem egészen érdektelen felidézni ezt a régi esetet. 1810 ELEJÉN nemes Pest vármegye fontonként 17 krajcárban szabta meg a marhahús árát, de ilyen olcsón a pesti meg a budai mészáros céh vágómesterei nem tudták a húst mérni. Erre mindkét város házikezelésbe vette a húsmérést és alaposan ráfizetett. Pest városa 195 darab marhát vágatott le és ezen majdnem 17.000 forintot veszített ; a városi pénztárból kellett a jelentős veszteséget megfizetni. Budán még cifrábban alakultak a dolgok. Itt a mészárosmesterek egyszerűen sztrájkba léptek és Buda főváros hús nélkül maradt. Erre a helytartótanács, amelynek a hivatalnokai szintén éheztek, közigazgatási úton felfüggesztette a városi tanács tagjainak a fizetését mindaddig, amíg városukat hússal el nem tudják látni. A megijedt szenátor urak erre házikezelésbe vették a húsvágást és már az első 10 nap alatt 6700 forint veszteséget szenvedtek. A mészárosmestereket mesterjoguk elvesztésével fenyegették meg, de azok mégsem hagyták abba a sztrájkot. A város most már 200.000 forint kölcsönt vett fel és október végéig, ameddig ő maga látta el hússal a közönséget, több mint 50.000 forintot veszített. Akkor végre fölemelték a hivatalosan megszabott hús árát, a mészáros céh munkába állott és a közellátási nehézségeket sikerült megoldani. A városi szükségletek ellátásán kívül az is a céh kötelessége volt, hogy tanítsa és továbbadja az ipari ismereteket. A céh gondosan ügyelt arra, hogy a mesterek mellett dolgozó legények és inasok elsajátítsák a szakmájukat. Az atyamester, a legények dékánja, a bejáró mester, meg a látómester nagy buzgalommal őrködött a fiatalok felett és nemcsak szaktudásukat ellenőrizték, de vigyáztak jó erkölcseikre is. A felszabaduló mesterlegényt levizsgáztatták, a remekelésével kellett bebizonyítania, hogy méltó a céh tagjaihoz. A pesti órások 1701-ben a következő remeket kívánták meg a legénytől : a nagyóra-csináló tartozott egy almáriomra állító órát csinálni, német és cseh betűkre, amelynek repetálni kellett, egész órákat és minutákat vernie, azonfelül mutassa a kalandáriumot és holnapszámi napokat, holdvilágot, fogyatkozást és holdtelést, valamint az ugró planétákat» egyik mutatója pedig a fertályok mutatására legyen. A második remek volt egy ébresztőóra. A harmadik pedig falra függesztő óra legyen egy táblára, amely óra fertályt mutasson és repetálja, annak pedig ébresztője légyen. Nem kis tudás és ügyesség kellett ennek elkészítéséhez. NÁLUNK ÁLTALÁNOS A HIT, hogy a céhek merőben német intézmények voltak, tagjaik a purgerekből kerültek ki, németül beszéltek, sört ittak és német mintára végezték iparukat. Ez az általánosító kép távolról sem fedi az igazságot! Az ország magyar városaiban, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt, Kassán és még annyi más helyen színtiszta magyar céhek működtek, amelyek gyönyörű, ízes magyarsággal írták ódon irományaikat. De még a német többségű városokban is — és ilyen volt Pest-Buda — akadtak magyar céhek. Mivelhogy más volt a magyar és a német divat abban az időben, a ruhakészítő céhek szépen megoszlottak nemzetiség szerint. így pl. Budán 1821-ben egy összeírás szerint 20 magyar szabó, 106 német szabó és 24 illir szabó dolgozott ; persze, a németek voltak nagy többségben, hiszen német ruhát hordtak a hivatalnok urak! Pesten a következő évtizedben 12 német kalapost, 3 magyar kalapost, 12 német szíjgyártót, 4 magyar szíjgyártót, 16 tímárt, 14 magyar tímárt számoltak össze. Természetes,hogy a pestbudai céhlevelek között szép számmal akadt magyarnyelvű is, így rögtön a budai magyar és német kovácsoké 1698-ból. 154