Budapest, 1946. (2. évfolyam)

4. szám - PASSUTH LÁSZLÓ: Egy régi ház, a Rózsadomb alján

egyáltalán nem felelt meg semmiféle előírásnak, arra volt éppen jó, hogy február 11-ről 12-re virradó éjszakán, amikor a Todt-ház németjei kitörtek, feltartóztassa az idecsapódó gépfegyver- és puskagolyót. Ezt még állta, csak másnap szomorúan szitaszerű volt s kissé megrokkant sarkaiban. Azóta, kissé megifjítva — ez a tárgyak különös sorsa — egy újjáépülő várbeli házba került. Ez a pince volt világunk két teljes hónapon át. Bolthajtása különösen megtréfálta az ostrom alatt idehúzódókat. Miként Sándor Mátyásban, vagy Monte Cristoban a fal, különös módon vezette a hangokat. A pince legmélyén elsuttogott családi perpatvarokat felnagyítva hallottuk priccsünkön, jó negyven méternyire a tett színhelyétől. A pince volt a mikrokozmosz. A végén már ötven lélek élt itt, sebesülteket operált a sebészprofesszor, végigéltük a legkülönbözőbb változatokat, ma már azt mondhatjuk, rendkívül szerencsésen. Az újesztendő éjszakája elsodorta a ház homlokzatát, ahogy mi mondtuk akkor, az Abdurramán-féle traktus elejét. A tejcsarnok csonka, fájdalmas torzó lett boltívével s a romokat meg-megrázta a ház előtt felállított orosz ágyú hangja, amikor elbődült éjszaka. Az ágyú előtt hatalmas barrikád húzódott el. Téglájából lassankint sikerült kifoltozni a ház tátongó hasadásait. Ilyenkor látszik, hogy milyen szívósak az öreg tárgyak, ők is ragaszkodnak az élethez. Egyik-másik téglára emlékezem, amikor a torlaszt építettük, vagy amikor szétszedtük : Mária Teréziacímer volt beleégetve, az a széles osztrák-barokkos minta, mely jellemezte a Domus Austriaca XVIII. századbeli építőstílusát. A HÁZ ÁLL, hátsó részében mi lakunk, valósággal csoda-módjára, hiszen köröskörül nagyjából rombadőlt a legtöbb lakás. Karácsony este megúsztuk egy gránáttal, mely a kert felől szétverte a konyha tetejét. Ez volt az első seb a Rózsadombon. Utána minden megrázkódott, törmelékek omlottak, lehasadozott a vakolat is. De maga a régi ház, Clark Ádám konstrukciója megállt. Ugyanakkor, amikor a másiknak, a csodálatosnak az íve — mely ellent állt majd száz éve az osztrák ezredes gonosztettének — most majdnem észrevétlenül a Dunába borult. Kívülről fájdalmasan ütött-kopott a ház, vastag drótok fityegnek le róla, szép sárga színét elkoptatta, kirágta a pusztulás. A tetőszék foltjai kiszomorkodnak az utcára, az ereszek alig fogják fel az esőt. De bent megváltozik a világ. A tárgyak az »első« traktus lakásában is lassan megtalálták helyüket. Aki bejön, parányi kis múzeumot talál; nálunk is megmaradtak a könyvek s nagyjából a régi bútorok. Még sohasem voltam a ferencesek könyvtárában, nem akarom meghiteltetni a legendát, hogy valóban itt lakott-e egykoron Ali Abdurramán, majd Martinovics Ignác, végül Clark Ádám és legutolsónak — Gyulai Pál? A mult, mint enyhe burok tapad e különös, ósdi sárfészekhez s elkeveredik az ostrom mondáival, melyeknek történetét— már így hallom — felnagyítja s ponyvára veszi a népszáj itt, a Rózsadomb-aljának kedves környékén. 142