Budapest, 1946. (2. évfolyam)

1. szám - DEVECSERI GÁBOR: József Attila-utca

totta az irodalmi nyelvbe. —Azután, inár odalent a bárban, ahol csak a mi társaságunk tartózkodott, versekről beszélgettünk. József Attila a dizőz bundájában ült a középen, mert fázott. En Babits »Mint különös hírmondó«-ját mondtam el, melyet akkor is, azóta is legszebb magyar költeménynek érzek. Előtte Adyról folyt a szó, s mint olyanról, akit más költő meg sem közelíthet. Azt hiszem, éppen ezért idéztem ezt a verset, de a válasz csak az előbbi kétkedő mosoly volt. »Pedig — mondtam erre — Ady ilyen szárnyalású verset soha nem írt.« »Nem, ilyet tényleg soha nem írt«, — szólalt meg Attila. Meglepetten fogadtam ezt a váratlan segítséget éppen tőle. Hiszen emlékeztem, »Az istenek halnak, az ember él«-kötet ellen írt röpiratára. De ismertem tárgyilagosságát és visszaemlékeztem arra a Balog Vilma által rendezett Babits-estre is, amelyen a jelenlévőköltőkolvastakföl Babitsverseket és amelyen József Attila éppen a »Mint különös hírmondó«-t választotta és csak miután megtudta, hogy mindenki csak egy verset olvas föl, s neki volt egy másik kedvence is, engedte át ezt a költeményt nekem. Tárgyilagossága több volt, mint az elfogultság hiánya : teremtő volt. Régen túlemelkedett már azon, hogy ítéleteit egy-egy művész személyéhez, vagy akár egy-egy művész művészetének egészéhez fűződő személyes rokon- vagy ellenszenvétől tegye függővé. KÉSŐ LETT. Elindultunk az éjszakai erős esőben a Mária Valéria-utcán. Aztán > jobbravágtunk, föl, a Tisza István-utcán át. József Attila velünk. Hogy ekkor volt-e otthona, nem tudom. Mert körülbelül ebben az időben tartott lakásavatást a Szentkirályi-utcában, ahol még telefont is t ártott, mint valami különös háziállatot, s a lakásavatás alkalmából a Szentkirályiutcai otthon, a sűrű cigarettafüstben félelmetesen hasonlított a szerkesztőségi délutánok helyiségéhez, s mindössze annyiban különbözött tőle, hogy távozásunk előtt a költő gyűjtést indított a szobaleány számára, aki a lak rendbeállítására volt másnap eljövendő. De kevéssel a lakásavatás után már gondterhelt arcát láttam viszont a Nádor-utcában : még nem tudta, hogy holnap hol aludjon. Én akkor testvéremmel albérletben laktam, szüleim fönt a hegyen, csak tanácsot tudtam adni. Együtt hívtuk föl a Nádorutcai trafikból a Mikes Kelemen Akadémiát, vagyis Füsi Józsefék lakását : odaköltözhetne-e József Attila az Akadémia Benczúr-utcai »székházába«? A válasz az volt, hogy sajnos nem. Talán az Akadémiát takarító »méltóságos kisasszony« volt ennek az oka, vagy az, hogy Jóskáék ismét bezárták tréfából a mellékhelyiségbe G. L. ismert közírót, és távozni óhajtottak hazulról, nem tudom, ez már más fejezetbe tartozik. A lényeges az, hogy Attila az ilyen kicsinyes gondok között is mennyire a költészettel foglalkozott mindig — hiszen ez természetes is volt, — méghozzá úgy foglalkozott vele, hogy nem is fordított rá külön gondot : be- és kilélegezte. Mikor a Szentkirályiutcában még a lakásavatás előtt — ezúttal egyedül — meglátogattam, azzal fogadott, hogy elővette a görög anthológiát, fölolvasta ezt az epigrammát: Holt Spinthérnek a síremléket az apja emelte •— és fölemelt mutatóujjal megkérdezte, miért ez a legszebb költemény a világon. Szeretett kötekedni, rejtvényeket föladni, oktatni. Én csodálkozva néztem rá és úgy éreztem : mindenek előtt azt kellene tisztázni, vájjon valóban ez-e a világ legszebb költeménye?Kételkedtem benne. Azért, mondta ő, mert benne van a legnagyobb fájdalom : az apáé, aki túléli fiát. Annak a szép igazságnak nevében szólt tehát József Attila, amely szerint a költemény legyen tömör és egyszerű, legyen komoran zárt, mert minden igaz vers jelkép és rejtvény is, többet kell jelentenie önmagánál. Egyetlen költeményt sem lehet elolvasni, vagy meghallgatni, csak olvasni, hallgatni, eltelni vele, mert ablak a költemény és nem őt kell csodálni, hanem azt a birodalmat, amelyet rajta keresztül láthatsz. De mást is eszenibejuttat ez az epigramma, s az, hogy a költő éppen ezt szemelte ki. MONDOM, a Tisza István-utcán mentünk az esőben, s hogy volt-e neki akkor szállása, nem tudom. Ma pedig ezt az utcát József Attila-utcának hívják — egy egész utca az övé tehát. S ha az utca-táblára nézek, az epigrammára kell emlékeznem, mert hiszen sírfelirat ez is és a Spinthérről szólóéhoz hasonlóan fájdalmas sírfelirat, amelyet az olyan ifjan távozott gyermeknek apja, a haza emelt. Hiszen ő is apjának nevezte a hazát : »Szólj ügyészedre, — ki ne tépje a tollamat,« — kérlelte. Máskor meg a Szabadság fiának nevezte magát. Nincs ebben következetlenség, csak a költőnek vágya, melynek megvalósulása oly természetesnek tűnik : az, hogy a Haza és Szabadság egyet jelentsen. A haza nem fékezte meg az ügyészek kezét, nem, még a gyilkosok kezét sem tudta visszafogni. De most megrázkódott, fölocsudott, s ébersége első jeléül ideszögezte ezt a táblát. Vájjon mit szólt volna akkor éjjel, ha ezt a táblát előre láthatta volna? Vagy mit szólna most, ha csak egy percre visszajöhetne és megnmtatnók neki a feliratot? Az utca, melyet gyerekkoromban, az ő diákkorában, még Fürdő-utcának hívtak és a dolgát végző polgárságnak kedves útja, munka-, találkozó- és sétahelye volt egyszerre, ma sem csúf. Sőt még most is pompázik, még a romok között is ; szellős, nemesen és előkelően egyszerű. Méltó otthona egy költő árnyának, aki, míg nem volt árnyék, olyan sokat járt benne, versekkel aktatáskájában és fejében. Mit mondana? Fölemelné mutatóujját és ingerkedőnevető szemmel — hiszen éppen ez volt benne a legkedvesebb, hogy míg a szája mégcsak nem is mosolygott, a szeme tele volt nevetéssel — oktatólag közölné, hogy ez nem lényeges. De azért örülne neki. 7