Budapest, 1946. (2. évfolyam)

3. szám - KARINTHY FRIGYES: Köd

K A II I \ Г II V FRIGYES KÖD (Ezt az írást az elhunyt író családjától kaptuk azzal, hogy Karinthy'Frigyes kevéssel halála előtt .vetette papírra s élete utolsó repülőútjának emlékét idézi : Londonból haza Budapestre. Vészkiáltás ez az írás s egyben megkapó dokumentuma annak, hogy az igazi írástudók milyen biztos és világos kritikával ismerték fel az Európára leselkedő halálos veszedelmet, aminek nácizmus volt a neve. (Szerk.) J:Úz ember sohasem tudja, miért tesz el mindenféle szemetet, lim-lomot az emlékezés nagy tarisznyájába. Bennem is csak most világosodott ki, mit jelent jegyzőkönyvben az a »köd« szó — holott az emlékére magára nagyon jól emlékszem. Jelentéktelen emlék, mindennaposnak is mondható mostanában. Dovertől Köln felé megy a repülőgépem reggeli napsütésben. Egyszerre gyanús jelek, a pilóta váratlanul és hirtelen emelkedik, majd aztán megtudjuk miért? A szabályos, gyapjas hegyek körvonala hórihorgasan szétzilálódik, a magasba csap, eltorzul. A gép ugrál, nagyokat zökken. Minden oly valószínűtlenné és álomszerűvé válik, pedig még egyelőre semmit se látni, aztán finom csipkefátylak húzódnak el alattunk s valami beteg, megtört fényt kap a tájék. Hátrafordulva elszörnyedt kiáltás csap ki a gyakorlatlan repülő torkából. Végig, a láthatár peremén, élesen és dudorosan elhatárolva a szikrázó égtől egyetlen koromsötét vonal — ez a vonal ijesztő gyorsasággal, mint valami földöntúli vadállat torka terjed és szétárad. Valóban vadállat torka, az, a széle tejfehér és aranybíbor. Rohan feléd, veszekedett sebességgel, miként az üstökösök, világokat lép át egy pillanat alatt. A fény elsápad, meghalványul odakint is és az arcodon és belül a szívedben. A gép most már állandóan, szünet nélkül reszket és rázkódik, mintha valami vásott szellemgyerek rángatná a sárkány madzagját a dühöngő szél ellen. Egy pillanat : a sárkánytorok vihogva szétnyílik, fogait mutatja, nyelve kilóg és szőröstől-bőröstől bekapja a gépet, mintha csak erre pályázott volna. Eleinte csak szürke sötétséget látsz, aztán tejsűrű alaktalan Semmi nehezedik a máriaüveges ablakokra. Egy pillanatra még felrémlik néha, egy Karinthy Frigyes Foto Várkonyi nyíláson át a tenger. De aztán ez is eltűnik és átveszi birodalmát a nagy Semmi, a tejfehér Nicsevo és már nem tudod órákig, vagy napokig, vagy évekig tart ez a lehetetlen állapot. Ez a köd, úgy ahogy a repülő látja és átéli. Jelentkezik, mint a forgószél és az orkán s lesz belőle a legszívettépőbb és legbizonytalanabb unalom és halál. Miért emeltem ki az emlékek lomtárából ezt a képet, most már tudom, mert bár öntudatlan volt, mégsem volt véletlen, hogy a noteszban odaírtam mellé : szellemi arisztokrácia, latin világosság, 19. század. * I^Jtóbbiról írtam is egy néhány sort egy filmmel kapcsolatban és a levelek, amiket kaptam rá, felbátorítanak, hogy tovább fűzzem a képet. Ha a 19. század közepén végignéz az ember Európa szellemi térképén, éles kontúrú viharokon túl, valami masszív tájkép fölött rohan el a szemlélő és gépe. Nagy zavarok voltak politikában, kultúrában és művészetben, de a lényeg mégis néhány biztos vonal volt, amihez igazodhatott a lélek. Ez a néhány vonal a latin világosság jegyében állt összhanggá. Mindennek megvolt a maga helye. Mint odabent az értelemben, azonkép a külvilágban is. A reklám és propaganda kizáróan az iparcikkre vonatkozott és senkinek nem jutott volna eszébe, hogy a Pitagorasztételt például a falragaszokon hirdesse, vagy jelszavává tegyék zászlókkal dolgozó pártharcoknak. Ha egy tudós felfedezett valamit, nem kell hozzá rádió, hogy nyilvánvalóvá váljék : repült a jó hír, ama régen felfedezettvidám életszárnyakon, amit úgy hívtunk akkoriban, hogy emberi képzelet. Igaz, hogy jobb volt az átlag. A 19. század közepén mindenki természetesnek tartotta, hogy a világ a szellemi arisztokráciához igazodik, céljai azonosak a szellemi arisztokrácia céljaival. Őrültek voltak, vagy szentek ama szellemi rajongók, akik a világ sorsát intézték : annyi bizonyos, hogy szentek és őrültek egyformán a szellemi arisztokrácia 94