Budapest, 1945. (1. évfolyam)

1. szám - MÁTRAI LÁSZLÓ: A 2000 éves Budapest - KÁRPÁTI AURÉL: Budapesti levél

MÁTRAI LÁSZLÓ A KÉTEZERÉVES BUDAPEST Alig hallgatott el az ágyúk dörgése a »Duna királynője« felett, még alig mozdult az élet a német vandalizmus áldozatául esett fővárosban, még emberfeletti erőfeszítéseket kellett egyénnek és közigazgatásnak egyaránt tennie, hogy éhínség és járvány halálos öleléséből kiszabadulhasson a milliós metropolis — és máris kifutott a székesfőváros házinyomdája gépeiből az első Budapestről szóló könyv angol és orosz nyelven. Ez a tény — eltekintve a könyv bárminő értékétől vagy hiányától — önmagában bizonyíték arra, hogy vannak körülmények, mikor a könyv nem csupán írói alkotás, hanem komoly tett is. Eléggé fel nem becsülhető jele annak, hogy ez a város nemcsak akar, de tud is élni és tudja tartani a tudatos históriai folytonosságot mindazzal, ami kétezer esztendős története során valóban megbecsülendő érték, tehetségnek és szorgalomnak minden vandalizmuson diadalmaskodó, maradandó eredménye. A könyv ókori és középkori részét Zakariás G. Sándor, az újkorit Lestyán Sándor írta. Mintaszerűen oldották fel azt a nehézséget, mely minden hasonló mű sztereotip szerkezeti és szépséghibáit okozni szokta : hogy t. i. az ókori és középkori históriában a gyér, néha jelentéktelen adatokat kell történelemmé felépíteni, míg az újkori részben — éppen megfordítva — a túlságosan bő adathalmazból kell a legjellegzetesebbeket kiválogatni. 4 szerzők a két ellentétes feladatot dicséretes ügyességgel oldották meg úgy, hogy Budapest története egyenletes arányokban, a korszakokrabontás szokásos zökkenői nélkül bontakozik ki az olvasó előtt : Budapest mint római tartományi székhely, A magyar városalapítás, A város újjáéledése (a tatárjárás után), A császári udvar fényében, A humanizmus fellegvára, Törökök Budapesten, Pest átveszi a vezérszerepet, A Szépítő Bizottság, A szabadságharctól a kiegyezésig, Két világháború között. Szerencsés szerkesztői elve a kötetnek az is — tekintettel a külföldi olvasókra —, hogy írói mindenütt a meglevő, ma is kézzelfogható archeológiai és építészeti emlékeket használják fel váznak s erre rakják fel a politikai, gazdaság- és társadalomtörténet elvontabb adalékait, melyek így, a város mai képén keresztül, reális közelségbe kerülnek az olvasóhoz. Kitűnően szolgálja ugyanezt a célt a kötet stílusa és hangneme is: egyszerű, tárgyilagos, könnyen pergő mondatok, melyek nem meggyőzni akarják az olvasót (ami az átlagos propagandaművek oly közönséges hibája), hanem egyszerűen adatokat tárnak elé s az olvasóra bízzák, hogy az adatokból következtetéseket vonjon le. Hogy ennek ellenére a mű nem egyszerű prospektus, hanem egy évezredes város fordulatos, színes és eleven életrajza: ebben mutatkozik meg a szerzők írásművészete. A kötetből egyetlen lényeges várostörténeti adat sem marad ki, de még sincs egyetlen lapja sem, ahol vagy egy feltűnő adat, meglepő nemzetközi kapcsolat, vagy akár egy bájosan elcsevegett, könnyed színfoltként odavetett kultúrhistóriai részlet ne gondoskodnék a figyelem ébrentartásáról. (Ez utóbbi mesterfogás különösen a Lestyán Sándor írta részben jelentkezik.) A jeles szerzők tollát nem csupán tudás vezette, hanem szeretet is. A Város szeretete. BUDAPEST 1945 ZÁDOR ISTVÁNRAJZAI Az Officina könyvnapi kiadványa — márcsak a képek nagy száma is jelzi, hiszen 56 rajz mutatja be a Budán és Pesten megért fájdalmas rombolásokat — azoknak az érdeklődőknek szól, akik ma vagy később arra kíváncsiak, mi történt Budapesten az ostrom alatt. A legjellegzetesebb épületek és városképek sorsáról ad hű beszámolót. A kiadás szándéka helyes, mert feltétlenül érdeklődőkre talál s amint az elrohanó időben távolodik az esemény, még ha olyan megdöbbentő volt is, az emberi tudásvágy mindig keresni fogja a hiteles adatokat, a kortárs és szemtanú vallomásait. Zádor István ezt a feladatot vállalta és ehhez inkább a második utat választotta. El kell ismerni, hogy nem érte el a tájábrázoló festőt könnyen fenyegető veszély, nem hatalmasodott el rajta a tárgygyal, szinte mint csendélettel szembenállás hűvös bravúrkeresése, vagy éppen a rom romantikájának hamisan derűs útra vivő visszaadása, az ábrázolás öröme. Sokszor hűvösen egyszerű, máskor riport -szerűen részletező. Azt adja elénk, amit lát, és úgy, amint akkor látta. Ismerjük táj ábrázolásainak nyelvét, melyet folyékonyan, gördülékenyen beszél, nem egyszer lendületes, festői készséggel, az előadás megkapó biztonságával. Talán nem is kívánható több az ostrom letargiájából való felocsudás legelső idejében, amikor a rajzok keletkeztek s amiről előszavában számot is ad. Nem a művész számvetése ez még az ostrommal, nem a végső eredmények levonása, inkább ábrázoló szemének kölcsönadása azok részére, akik nem járták be mindezeket a helyeket. A veszteség, ami érte mindebben a várost, mérhetetlen, ötvenhat városkép gyászjelentésével állunk szemben. Zádor István feladatának érezte, hogy túlzással se vádolhassák, hogy tényeket sorakoztasson fel. Az Officina krónikája történelmi okmány és mint ilyen is, annál hangosabb vádirat. P. B. BUDAPESTI LEVÉL Ezt a nyolc verset ismerem csak. Mégis úgy érzem, a belőlük elém rajzolódó költői arckép: teljes. Mindenesetre szokatlanul pregnáns, jellemzően kifejező és határozott. Az igénytelen kis füzetből egy nagy költő igényee körvonalai bontakoznak ki. S ez a megvesztegetően édes-szavú nagy ukrán költő az »elbeszélő lírikusok« ritka fajtájából való. Ezért rokona egyszerre Puskinnak és Petőfinek, akik dalolva tudták kifejezni a legélőbb élet valóságot, valami sorok mélyéről hangzó lantkísérettel. Nemcsak az Anyegin andalgó strófáiban, hanem a kanyargó Tiszánál is, vagy a Tündérálom rózsafelhős ege alatt. De talán még közvetlenebb Pervomajszki lelki rokonsága Sevcsenkóval, a »szabadság és szerelem« ukrán dalnokával, akiről a Budapesti levél előszavában Illés Béla azt mondja, hogy ez a pusztáról nagyvárosba került, lázadó jobbágyból zseniális költővé lett intellektuell édestestvére volt a mi Petőfinknek. О is a pusztát énekelte, az ukrán síkságot, amely sokszorosa a Nagy Magyar Alföldnek ; az ukrán szabadságot, amelyért még több vér folyt, mint a magyar szabadságért ; s a szerelmet, amely mindenütt egyforma a világon. Különös, szinte titokzatos szálazású az ilyen költői rokonság : egyformán jelent összehangzást és szétkülönbözést. Pervomajszki költészete is csupán úgy juttatja eszünkbe Petőfit (akit egyébként ő fordított le ukrán nyelvre), vagy Puskint, hogy ugyanakkor még inkább megérezteti velünk egyéni elhatárolt-33