Budapest, 1945. (1. évfolyam)

1. szám - SŐTÉR ISTVÁN: Búcsú a Vártól

1. Nagyboldogasszonytemplom 2. A Hadik-szobor és környéke 3. A Várpalota udvara 1. The Nagy boldog -asszony church 2. The Hadik statue and surroundings 3. The Courtyard in the Royal Palace SŐTÉR ISTVÁN 1.Храм Пресвятой Богородицы 2. Статуя Хадик 3. Королевский Дворец 1. L'Eglise de Notre Dame 2. La statue de Hadik et ses environs 3. La cour du Chateau Royal A RÉGI VÁR, ahol évekig éltem, szemem láttára semmisült meg, színesen és színpadiasan, tűz és vas önkívületében. Ma már úgy gondolok vissza azokra a napokra, mintha nem is én magam lettem volna részesük s inkább valami barátom elbeszéléséből ismerném történetüket — azét a márciusi vasárnapét, mikor ablakomon kitekintve, pirosgalléros testőröket láttam, szuronyosan s kicsiny tankokon, (egész éjszaka hangos volt az Űri-utca : a Nádor-laktanyát ürítették ki a németek számára) s látom az októberi hajnalt, mikor végig a Tárnok-utcán, hosszú sorban vonultak fel a tankok, libasorban, mint valami parádén, hogy a Dísz-tér sarkán két páncéltörő ágyú elég lett volna ellenük — amolyan propagandafelvonulás volt a lakosság »impresszionálására«, feketeruhás, géppisztolyos pártkatonákkal, lovaglóülésben az ágyúk csövén s látom a januári havas utcát : a járdán a tábori telefonvezeték piros huzalai, a fehér templomtorony mögött sötétkék az ég s a királyi palotából most indul »bevetésre« a raj, az Olasz-fasor környékére : öreg, magyar bakák, mint valami gyakorlaton, kipucolt bakanccsal, de silány felszereléssel. lassan, gondterhesen, s látom a februári délelőttöt, fehér zászlók és olvadó havukat zuhatagként alábocsátó ereszek megkönnyebbülésében, ezt a vidor és zengő délelőttöt, háttérben a Hűvösvölgy felé távolodó tüzérségi tíízzel, mikor kicsapódott a Batthyány-palota kapuja — a nyilas parancsnokságé, melynek lakói csak éjszaka merészkedtek elő, a napot odahaza töltötték, ideges tétlenségben : géppisztolyukkal pontosan kilőtték a falra akasztott perzsaszőnyegek mintáit — s a kitárt kapun a térre vonult, hármas sorokban, hátukon hatalmas batyukkal a feketeruhások csapata, mint valami svábbogár-sereg, hogy besoroljon a német hadifoglyok közé, kik a Dísz-tér roncsai közt vártak elszállításukra. NAPRÓL-NAPRA PUSZTULT az öreg Vár, jeges éjszakákra emlékszem, melyeket tűzvészek fénye világított be, a minisztériumoké, s köröskörül magnéziumos fehérséggel szikrázott a tér, mely a különös megvilágításban kisebbnek és valósággal teremszerűnek látszott, közepén a romantikus honvédszoborral s körülötte a sírokkal, a napról-napra szaporodókkal s roncsolt szobánk tárgyai is új életre kaptak, a tört ablaküvegek szeszélyes cikk-cakkjai, a redőnyök párhuzamos, recés mintái mögött, míg odakünn a tűzvész arabeszkjei vontak arany rácsot a pusztuló paloták fekete kőteste elé. De láttam ezt a teret nappal is, mikor a visszavonuló csapatok autói rekedtek meg benne, hatalmas, emeletnyi teherautók és zsákmányolt magánkocsik s tehetetlenül, zihálva, vergődve, tolatva várták a repülőbombát, mely negyedóra alatt lángok és robbanások zsúfolt medencéjévé változtatta a teret s másnap reggel feketévé és vörössé aszalt roncsok bozótja borított mindent. A légitámadások után finom barna szőnyeg fedte az utcákat, a háztetőkről letépett cserepek, gerendaforgácsok vékony pora, melyben véres lócsontok hevertek, — éhező ostromoltak faragták le róluk a húst. De látom a kocsiút közepén fakadt forrás vékony, fénylő vizét is, köröskörül a feketearcú, félreficamodott állkapcsú hullákkal: kezükben bádogpohár és edény, melyekkel inni akartak meríteni. Pincéink, a tágas, csöpögőmennyezetű barlangpincék, amelyeknek boltozata döngve visszhangozta a szörnyű aknatüzet : sárban és bűzben éjszakánként Dantét olvastuk, füstölgő olajmécs mellett s a szomszédos barlangterem kápolnaszerű boltíve alatt délutánonként, tűzszünetkor, hol a Brahms-hegedűverseny hangzott fel, hol a Razumowsky-vonósnégyes —, a Varázsfuvola első felvonását azonban már nem hallhattuk, mert a másnapot, melyre kitűztük, szegény Sz. Dénes, a gramofon tulajdonosa nem érte meg. Mennyi halott s mily közeli halál! A lábam elé hullott akna nem robbant föl : átléptem rajta s a romok közt bukdácsolva folytattam utam. Másnap, alig méternyire tőlünk, folyosónk padozatát ütötte át egy légibomba, hogy némán, ártalmatlanul guruljon az egyik földszinti lakás küszöbére. NEM A ZENGŐ OSTROMNAPOK emléke él bennem legélénkebben, hanem a felszabadulás utáni heteké, mikor húsvétig a romok magányába zárkózottan éltünk, a világtól elszakadottan, mint valami kriptában. Akkor még nem tudtuk, milyen jó volt az, igen, szinte boldog állapot. Néha eltévedt hozzánk egy-egy újság, megtudtuk belőle, hogy messze, odalenn, a túlsó parton még színházak is játszanak s egyik barátunk miniszter lett, a másik pedig főszerkesztő. Szerzetesi némaságban éltünk, a hullabú'zt és fanyar égési szagokat lehellő romok közt : néha, mikor erőt vett rajtunk a tevékenység vágya, palackpostát küldtünk a túlsó