Budapest, 1945. (1. évfolyam)

1. szám - LESTYÁN SÁNDOR: A Lánchíd regénye

megnyitott Lánchídon? Diadalt — egy csatátvesztett, szabadságától, függetlenségétől megfosztott országban, melynek népét úgy megszerette? Mámort, — hogy a mű megszületett és minden arc könnyes körülötte? Büszkeséget, — hogy a célját elérte, holott az ifjú, szép Pesten és Corvin agg várában minden magyar céltalannak látja az életet? . . . Búcsúzom a Hídtól. . . Mióta állok itt, a sarkon ? Egy órája? Száz esztendeje?. . . Részeg német katonák mennek el mellettem. Az ágyúdörgés erősödik. 0, ezek orosz ágyúk! Hangjuk olyan, mint az édes muzsikaszó. . . Csak közelebbről hallanám már az ágyúdörgést. . . Haza kellene menni. Vissza a pincébe, ahol nyugtalankodnak miattam... A Híd előtt, a téren most nagy a sürgés-forgás. Katonai teherautó torpan meg a kőből épített őrház előtt, ahol nem is olyan régen még dohányos-bolt volt és én Sportcigarettát vásároltam a gyászruhás, fehérhajú tulajdonosnőtől. Az őrszem valamit magyaráz a teherautósoknak. Svábos kiejtéssel beszél magyarul. Náci egyenruhában szolgálja meg a magyar kenyeret... A teherautó továbbrobog, Buda irányába. Az első ív előtt megáll. Reflektorát felfelé irányozza. A híd-ív tetején kézilámpák fénye villan. Szaggatott szavakat hallok. Szeretnék közelebb menni. De amott az őr igazoltat és hamis igazolvány bújik meg a zsebemben. A Lloyd-épület árkádjai alá lopom magam. Onnan nézem végig, hogy a pesti híd-ív tetejéről leszerelik a légelhárító ágyút és viszik el, Buda felé, a teherautóval. . . .Búcsúzom a Hídtól. . . Most már biztos. Goethe sem segít. Ha nem akarnák felrobbantani, otthagynák azt a rongyos kis légelhárítót... A sarokról még egyszer visszanézek. A nagyanyámra néztem így, a halálos ágyán, mielőtt koporsóba tették. . . Valaki kellene, Clark Ádám, vagy valaki más, elszánt, erős, határozott ember, Ember, aki tárgyalna velük, aki kegyelmet kérne, mint az angliai építőmester annakidején, Hentzitől, Dembinszkytől. . . Aki tudja, aki érzi, aki megmagyarázná nekik, hogy mit jelent nekünk ez a híd, a Híd, a Lánchíd... De nincs sehol, senki... Tanácstalan, tehetetlen, gyámoltalan vagyok... És az Andrássy-út elején nyilas járőr förmed rám : »Mars hazafelé!« Január 18-án reggel, romok között, égő, füstölgő házak között, gépfegyverkattogásban és egy budai mélytámadás színjátékával a szemem előtt, kirohantam a Hídhoz, de már nem volt. Sápadtarcú, borostásállú pincelakó botorkált elő a bank kapuja alól a napvilágra s csak hunyorgatott, mert szeme elszokott a fénytől : »Igen. . . Mára virradóra. . . Odalenn hallottuk a robbanásokat. . . Úgy négy és öt óra között lehetett... Nézze, itt vannak az oroszok... Miért írták róluk a magyar lapok, hogy rongyosak, mezítláb harcolnak, mikor ilyen nagyszerű a felszerelésük! . . . Uram, azt hiszem, bennünket szörnyen félrevezettek.« A Híd, szárnyaszegett sasmadár, két pillérének megüvegesedett, halott szemével bámult rám, s a Duna szelíden mosta friss, vérző sebeit. Взорванный Цепной Мост Le Pont Suspendu détruit, vu du cóté de Pest Az elpusztított Lánchíd, a pesti oldalról The destroyed Suspension bridge, seen from Pest 12