Budapest, 1945. (1. évfolyam)

3. szám - TOLNAI GÁBOR: 100 éves a falu jegyzője

növényi jóillatot küldő lehelletében? Mindörökre száműzetett az ifjúságunk a Hubertus, a Márványmenyasszony, vagy a Rana Rossa cégérei alól : élet és halál mily távoli tájaira tévedtek barátaink? Habár ebben a városrészben a halottak mintegy igényt tartanak arra, hogy az élők közt maradhassanak : egykönnyen bukkanhatsz ismerős névre a terek növendékfái alatt, fakereskedők telkein, villák kertjeiben domborodó sírokon; Kékgolyó-utca, Alkotás-utca : végkép sirathatunk-é benneteket, s a Ráth György-utca ágyúkerék-szántotta, vörös-salakos tenniszpályáit? December utolsó, holdfényes éjszakái, az ostrom első napjaiban, a helyőrségi kórház legfelső emeletének ablakából, honnét a fehér hegyoldal oly békésnek, szelídnek, városiasnak tetszik, mintha tévedésből került volna képe mellé a hangosfilmen géppisztoly és aknarobbanás hangja. A kedves, öreg épület zegzugos folyosóival, pavillonjaival, tágas, üveges galériáival, mint a ferencjózsefi katonakórház-eszmény példája : ma leszakadt kórtermeit mutatja, beomlott műtőjét — de mindig ínyemen fogom érezni az édes fekete ízét, mellyel szeretet és könyörület kínálta a rejtezkedőt a kórházparancsnok szobájában, egv havas reggelen, mikor épp tűzszünet volt. A kerítés hasadékán át a kedves, jó Ajkay százados sírját láthatni, ki, munkatársaival hadosztálynyi »betegnek« és »gyengélkedőnek« tette lehetővé a Pesten maradást. Megsebzett Gellérthegy és térdreomlott Margitkörút : a székesfőváros legyilkolt kerületei, amint ott hevertek, a legnagyobb ravatal : a Vár körül! Szegények utcái, a gázgyár mögött és a Vízivárosban, az élet micsoda fölöslege tűnt el még veletek is, micsoda séták és álmok díszlete — utcák és terek költészete, ecetfás, orgonabokros udvaroké! És Krisztinaváros, te, a rangod vesztett és legtöbbet szenvedett, s a legszebb nevű! Mesélik, hogy egy régi, budai árvíz, az Ördögárok árvize összeölelkezett szerelmespárt. fehér menyasszonyt és sápadt vőlegényt sodort holtan a templom küszöbére ; esküvőjükre jövet pusztultak el, a hirtelen áradásban. Mintha ez a két halott most is ott feküdnék, panaszra és siratásra ihletően. a városnegyed jelképes megszemélyesítőiként! TOLNA I GÁBOR 100 ÉVES A FALU JEGYZŐJE Száz esztendővel ezelőtt jelent meg multszázadi irodalmunk egyik nagy szenzációja : A falu jegyzője. Egymást követő füzetekben, folytatásokban látott napvilágot, s a füzetek megjelenését az olvasóközönség lelkes újjongása és ugyanakkor a sajtó, valamint a kritika gáncsoskodó megjegyzései követték. A kritika gáncsoskodását csak fokozta a regény füzetrőlfüzetre növekvő közönségsikere. A 40-es évek haladószellemű fiatalsága megértette Eötvös szándékait. A falu jegyzője példányai a városban és a vidéken kézről-kézre jártak. De megértette Eötvös szándékait a reformkor eszméivel szembehelyezkedő maradi tábor is. Az utóbbiak azzal az eszközzel igyekeztek a regény hatásának útjába állni, amelyet — a társadalom erőit naivul félreismerve — leginkább eredményrevezetőnek gondoltak : esztétikai gáncsoskodással. A sajtó és az irodalmi kritika esztétikai síkon járó gáncsoskodásai a konzervatív, feudális rendszer tiltakozását tolmácsolták egy regény ellen, amely minden vezércikknél és országgyűlési szónoklatnál hatékonyabb fegyverrel, a művészet eszközeivel üzent hadat a régi Magyarország intézményeinek. Az irányregény műfaja ellen tiltakoztak, de voltaképen a regény irányára gondoltak. A művészet »lealacsonyodását« féltették Eötvös művétől, amely »politikai pártérdekeknek« rendeli alá a költészetet, de alapjában véve a régi Magyarország intézményeinek megingásától féltek. A régi Magyarország képviselőinek esztétikai lepelbe öltöztetett politikai félelme jogos volt. Eötvös József nyíltan vallotta magát — mai terminussal szólva — homo politicusnak, és semmi alacsonyrendűt nem látott abban, ha politikai érdekek szolgálatába állítja képességeit az író. Sőt, büszkén vallotta a támadások idején, hogy gazdagon megjutalmazva látja fáradozását, ha »azon számos visszaéléseknek, amelyek honfitársai legnagyobb részét terhelik, megszüntetéséhez járult, s nincsen művészi dicsőség, melyért az ez iránt nyert meggyőződését becserélné.« — Majd ugyanebben az írásában ezt írja: »Honi állapotainknak képét akartam adni, figyelmessé akartam tenni közönségünket azon számos erkölcsi s anyagi szenvedésre, melyek alatt hazánk szegényebb osztályai görnyednek, s költői formát választék, mert azt hivém, hogy célomat ily módon könnyebben érhetem el.« Politikai szándékait gazdagon megjutalmazva láthatta Eötvös, műve sikerében. A falu jegyzője az irodalmi és politikai szenzációkban olyannyira gazdag korban is különleges hatást ért el. Olyanszerű visszhangja volt, mint másfél évtizeddel előbb Széchenyi István Hitelének. Eötvös egyik életrajzírója kedves történetet jegyzett fel a regény egykori sikeréről: »Még fiatal koromban hallottam egy idősebb hölgytől, aki éppen a regény megjelenése idején volt fölserdült hajadon, hogy miként jártak a mű egyes füzetei kézről-kézre egy-egy faluban, hol a középnemesi családok akkor sokkal sűrűbben laktak, mint ma és hogy egy alkalommal, midőn egyik füzetét nővérével éjjel olvasták, elfogyott a gyertyájok. Ekkor úgy segítettek magukon, hogy egyikök folyton rakta a pozdorját a tűzre s a másik ennek lobogó fényénél fennhangon olvasta, míg elvégezték.« Eötvös József, miként a francia romantika nagyjai, köztük is elsősorban Victor Hugo, akit különben eszményképének tekintett, azt vallotta, hogy az 129