Budapest, 1945. (1. évfolyam)

3. szám - LESTYÁN SÁNDOR: A karácsonyi csillag

. / cú/y/rlri- • Усб/гг/о;'' A KARÁCSONYI CSILLAG Hincz Gyula rajzaival Egy régi karácsonyfa alatt várt rám a sárgafedeles könyv, abban az időben, mikor már kinőttem May Károly és Donászy Ferenc regényeiből. Azóta sok karácsonyestén elővettem, olykor egyedül forgattam lapjait, máskor felolvastam belőle egy fejezetet — és mindig ugyanazt a fejezetet — azoknak, akik aranycirádás, fehér kályhám körül üldögéltek, bolthajtásos szobámban, a Kapisztrán-templom éjféli miséjére várva, a hópelyhek csendes táncával odakünn, a Vár éjszakájában. A kályhában pattogott a tűz s a csipkés vasrostély mögül játékos fénysáv tört elő, az öreg karosszék, a szúette jezsuita-asztal és a háromlábú glóbus csodálatos árnyait vetve a hótiszta, meszelt falakra. Tavaly karácsonykor száműzve voltam szobámtól, a fehér kályhától és a sárgafedeles könyvtől. Úgy gondoltam rájuk, mint távoli kedvesre az óceán túlsó partján, holott csak a Duna választott el bennünket, de a Duna akkoriban egy egész világot jelentett, ami nem az én világom volt. Egy padláson töltöttem a tavalyi karácsonyt, meglapulva két korhadt gerenda és a tető felé törtető kémény zugában. A gerendák között vetettem meg vackomat, a kémény jótékonyan melengetett s mert a légnyomás megritkította a tetőszerkezet cserepeit : szabad kilátásom volt a csillagos égre, ami nemcsak fénylett, hanem vigasztalt is. Akkor, ott, a csendben és a magányban, gerenda-párnámmal a fejem alatt és fejem fölött a csillagokkal, a sárgafedeles könyvre gondoltam. Eszembejutott, hogy az a karácsonveste, melyről a könyv lapjain Vachott Sándorné mesél, éppen százéves emlék. Vájjon gondol erre még valaki? Nem. nem gondolt rá senki. Jövő karácsonyra előszedem — mondogattam magamban, — mint egy préselt virágot a pirosbársony-kötéses Souvenir-albumból, mint egy megfakult arcképet a családi emlékkönyvből, továbbmesélem, hogy a színét-veszlett, préselt virág feléledjen és a fakó arckép új keretet kapjon, mielőtt teljesen elhalványodik. A padlás-zugban, a halál örökös rémével mindnyájunk háta mögött, mindez talán ábránd volt és álomnak tetszett. Most eljött az új karácsony és a sárgafedeles könyv lapjairól új életre kel a meseszerű valóság : Petőfi Sándor, egy pesti karácsonyestjének édes-bús története. Igv írja le ezt Vachott Sándorné emlékezéseiben : »A szoba közepén nagy karácsonyfa áll, égő gyertyácskái nem apró gyermekarcokra, hanem vidám társaságra hintik fényüket. A karácsonyfa alatt, egy asztalon különböző rajzolószerek hevernek szét, s mialatt Vachott Sándor ügyes kezekkel díszes csillagot rajzol és színezget egy ív papírra, Petőfi kezéhez adogatja a rajzszereket s nagy érdekkel figyeli és kíséri a csillag készülését. Egy bájos, alig felserdült leányka nagy, kék szemei is a csillagon függenek s üde arca kipirul, midőn a társaság egyik vagy másik tagja enyelegve megemlíti, hogy számára lesz az, hogy az ő csillaga készül. Ez a szőke, üdearcú, ifjú leány, ez a nyájasan mosolygó teremtés az én Etelke nővérem volt. Családunkban hagyományos szokás az, hogy minden leány a karácsonyesti kalács dagasztásával kezdje meg, tizenötéves korában a sütés-főzés tanulását és általában a gazdasszonykodást — s így Ételkén volt éppen a sor a hagyományos családi szokáshoz képest, a karácsonyi kalács dagasztását és fonását megtanulni. Etelke tehát jó anyánk útmutatása szerint működék a kalács készítése körül, természetesen maga elé kötve a fehér gazdasszony-köténykét s oly kedvesen és oly ügyesen sürgött-forgott a konyhán szegényke, mintha egy hosszú jövendő állna előtte s ahhoz kellene gyakorlatot s jártasságot gyűjtenie. Petőfi be-betekintett, de csak loppal a konyhába, hol Etelke éppen a szép, négyfonatú kalácsokat kenegette tojássárgájával, — de megszólítani őt, első gazdasszonyi foglalkozásai közben, vagy csak beköszönni is, meghaladta bátorságát. Karácsonyi vendégeink többnyire rokonokból állottak : Vörösniartyék, Bajzáék s Pali bátyám és nején kívül : Petőfi, Erdélyi, Kuthy Lajos s ha jól emlékszem, Kazinczy Gábor voltak a meghívottak. Ily társaságban az est, mint gondolhatni, elég kellemesen folyt, amennyiben annyi szellemdús egyén, ha együttvan, élvezni kénvszerül az ember, akár akarja, akár nem. Oly sok új költemény szavaltaték s olvastatott fel, annyi szikrázó elméncség hangzott jobbról-balról, hogy valóban nehezemre esett, midőn, mint háziasszony, kénytelen valék a társaságot egy időre elhagyni, részint, mivel az esteli feladását kellett sürgetnem, — részint, hogy szép ünnepélyesen bemutassam az est fénypontját, a karácsonyfát. A karácsonyfa bemutatása az estelizést megelőzve történt. Nagy éljenzéssel fogadták a fát, melyen a gyertváeskáktól megvilágítva, minden jelenlevő szá-113