Budapest, 1945. (1. évfolyam)

3. szám - VAS ISTVÁN: A Város (Vers)

Ügy határoztunk, hogy nem is próbálok hazamenni : lehet, hogy éppen karácsonykor keresnek s akkor elsősorban a lakásomon. Édesanyámhoz akarok most eljutni. Pasaréti-út. Csak a harmadik a saroktól a kis ház, de órának tetszik az a néhány másodperc, amíg odaérek. Figyelem magamat, nincs bennem semmi félelemérzet, de ez a rettenetes bizonytalanság mindennél rosszabb. Végre! A sötét ház belülről világos. Már nyugtalanul vártak. Néhány gyors, szaggatott kérdés, válasz. — Csakhogy legalább mi együtt vagyunk! Telefonon érdeklődöm mindenfelé, senki sem tud semmit. Lakásomat hívom, leányom megerősíti a hírt, az orosz előőrsök — valószínűleg gépesített osztagok — Budakeszi felől benyomultak a Budagyöngyéig, ott folyik a harc a sötétben, nálunk, kint az Udvarhely-utcában fütyülnek a lövedékek, eddig nincs semmi baj, kimozdulni persze nem lehet, később újra beszélünk. Az asztal megterítve, úgy mint régen, — nyomott hangulatban ülünk vacsorához. Ha nem tudtam volna egy darab húst és egy üveg sört szerezni, m kevésbbé lehetne karácsonyi vacsorának nevezni a: ami az asztalra kerül. — Ha felszabadulunk, ez is mindjárt másk lesz — vigasztaljuk egymást. Meggyujtjuk a parányi gyertyákat, a miniat cukrocskák között, a kis porcelláncserépbe ág\ zott arasznyi csinált fenyőfán. Szótlanul állj körül. Harangozás helyett csatazaj hangzik mi erősebben. Körüljárom még a házat. A környék kilia teljes a sötétség, csak a János-kórház felől viláj valami vörös fény. Egy-egy lövedék sziszeg levegőben. Csendesen jó éjszakát kívánunk egymásns fáradtan dőlünk az ágyra. Ugyan mire ébredün Nehéz elaludni, gondolataink uralkodnak raj tun Akárhogy van is, most már nem tarthat soká s élet majdcsak visszatér megint. Talán holnap a mondja be a rádió : vége a háborúnak, legalább mi számunkra! S ez lenne a legszebb ajándék 1944 karácsonya A VAROS 1944 július 20 Két hétre sem utazom el idén Pestről, melyet a korszellem s a nap gyötör. Köveiről a sárga fény s a gyűlölet s a hőség visszacsap. A Duna-balparton, ahol megállok. az alkonyainak szívesen örülnék. . . A város, elkényeztetett vadállat, hajszoltan és tanácstalanul körülnéz. Ks körülveszik a kutyák. a hajtók, a csendőrcsákón kakastoll lebeg, és szónokolnak az ideszalajtott párt-próféták, bugris-miniszterek, s a zsandár és a tisztultabb vidék bekeríti a bűnös Babylont, és gyűlöli a csontját, a szívét s ha belepusztul, az se neki gond. Egyetlen atomja sem az övé, hát megszabja most, hogy éljen a Város nélküle hordták egykor együvé zsidók és grófok, költők, proletárok. S mint rengetegben űzött vad megül, az űzött Pesten úgy rejtőzöm én. Cinikus, cinkos kövei közül két hétre sem utazom el idén. 106