Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1943
PRO PATRIA. Jeges vihar söpör végig a Donmenti hómezőkön. Fagyos, nyirkos köd feszül a földnek. Beveszi magát a horhosokba, ellátogat a futóárkok védrendszerébe, bepislant a zárt ajtók mögött rejtőző honvéd- csoportokba. Minden csendes. Ember, állat elpihent már. Csupán néhány hóköpenyes honvéd botorkál a süppedő hóban s őrzi bajtársai nyugalmát. Szeme belemered a szürkülő sötétbe, füle élesen figyel. A szél zúgása, vészes dübörgése azonban lefojtja a kirobbanó gyilkolásvágy állati üvöltését. Csak néha, ha lehalkul egy percre, hallanád a rohamozó szibériai hordák rekedt hangzavarát. S elől, messze a vonalak előtt, küzd a túlerővel egy maroknyi honvédcsapat. Hőslelkű, elszánt kis sereg. De nem csügged. Két lövege ontja gránátzuhatagát. Nyomán a halál kél. Négyszer omlik össze a bolsevista roham. Négyszer menekül fejvesztve a megritkult tömeg. De újra támad. S végül győz. A két hű barát, a két löveg már halott. A hómezőt kiomló tüzérvér festi bíborszínűre. Honvédkarok kemény szorítása enged erejéből. De mégsem. Mert egy hőslelkű tüzértiszt, az egykori bonyhádi diák, nemes Stettner Pál vezeti utolsó rohamra. Valamikor a vörössipkások rohamoztak így. Megtorpan az ellenséges gyűrű. A halált felejtő magyar virtus áttöri az acélos falat. Csak egy marad bévül, a tüzérhadnagy. A szellem, az akarat már halott. De megmentette a reábízottakat. Feladatát teljesítette. S most el kell távoznia. Egy hőssel többet kell ünnepelnünk. Egy keményszívű katonával kevesebb védi hazánk vérrel áztatott szent földjét. Mi azonban nem felejtjük el őt. Nevét az emlékezés fáklyáján gyakran gyújtjuk lángra. Hős elszántságából erőt merítünk a jobb s helyesebb cselekvésre. * * * Kemény csata dúl a „Charcovi tér“-ben. Német páncélgránátosok hajtják maguk előtt a hátráló ellenséget. Az orosz vezérkar minden fölösleges erőt összevon s ellentámadásra hajszol. Acélszörnyek mar.
