Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1941
7 godva, bizakodó mosollyal távozott tőle. Hány szepegő kisdiák szeme csillant fel hálásan és boldogan, mikor barackot nyomott a fejére, hány dacos kamasz kemény vonásai lágyultak meg, hány megtévedt ifjú szállt magába szívhez szóló atyai feddésének hatása alatt. Pedig szelíd tekintete tudott villámokat is szórni. Diákjai szigorú embernek ismerték. Szigorúságát azonban mindig a legmélyebb igazságérzet vezette. Ó, aki példaként mindig előljárt a kötelességteljesítésben, nem is lehetett más, mint szigorú és igazságos. Tanítványaitól is lelkiismeretességet, kötelességtudást kívánt, azt akarta, hogy egész emberek legyenek. Isten, haza, becsület, ez volt az a három pillér, amelyre tanítványai életét, jövőjét építette. Ez a három eszmény irányította egész nevelő- munkáját s hűséges szolgálata töltötte be az ő életét is. Példakép, eszménykép volt ő maga, boldog lett, aki követte, s boldogok voltak azok az őszülő tanítványai, akiknek gyermekét megint ő tanította. Nemcsak tanítványait nevelte, jóindulattal támogatta munkatársait is. A fiatalabb bonyhádi tanárnemzedék külön hálával tartozik neki azért a gondosságért és szeretetért, mellyel az iskolai élet szövevényébe, ennek a kis államnak bonyolult életébe bevezette őket. Mikor igazgató lett, nem zárkózott be irodájába, hanem velünk maradt, közöttünk időzött a tízpercekben. Közölte észrevételeit, beszélgetett, tréfált, anekdotázott, elődeit emlegetve idézte a múltat s közben építette a jövőt. Baráti légkört teremtett maga körül s éppen közvetlensége tette naggyá. Halálával súlyos veszteség érte iskolánkat s egyházunkat egyaránt. Úgy dőlt ki közülünk kötelességteljesítés közben, mint a hősi halott. Zuhanása dermedt csöndet hagyott maga után. Hirtelen halála azonban csak testi valóságában ragadta el közülünk, szellemének sugárzása tovább tart, mint ahogy csak a lenyugvó nap tűnik el szemünk elől, de sugarai ott égnek a csúcsokon, a felhőkön, ott szikráznak az éjtszaka csillagain s irányt mutatnak a fénysugárt kereső szemnek. Nemzedékek hosszú sora őrzi az ő gazdagságát, áldozatos életének szétszórt kincseit, őrizzük mi munkatársai is szent örökségképpen, mint „ahogy ő megbecsülte és továbbfejlesztette elődei hagyatékát. Őrzi végül az iskola nemcsak az emlékét, hanem szellemét is, s míg csak magyar szó hangzik e hazában, az ő szellemében fogja építeni a boldogabb magyar jövendőt, az egységes, teljes Nagymagyarországot. Gyalog Béla.
