Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1940

12

és az írók iránti érdeklődés fokozásával javítja azoknak anyagi és erkölcsi helyzetét is. A hivatott írók akkor majd nem kényszerülnek megrontó hirlapírásra vagy politikára.

Mikszáth szerint tehát a reformot lent kell elkezdeni. Lent, a gyermeknél és a népmesénél. Bizonyosra veszi, hogy így ezren és ezren hatolnak majd bele a magyar nyelv igazi szépségeibe és lassan megjön az az idő is, amikor — saját szavai szerint — „rosszul már csak a Tudományos Akadémia fog írni'* * *

Gyulai Pál szerint „Mikszáthnak nincs elég tájékozottsága a viszonyok felfogásában, Ítéletei pedig üresek vagy félszegek.“ (Bírálatok, 1912.) Ha ezt a megállapítást nem fogadjuk is el, annyi mindenesetre igaz, hogy Mikszáth sokszor egyoldalúan és túlságosan pesszimista szemmel szemlélte kora irodalmát. 0 azonban nem mint kritikus, hanem mint író halhatatlan. Hogyha most mégis összegyűjtöttük irodalmi nézeteinek egyes töredékeit, azt nem azért tettük, hogy egy a kor irodalmi viszonyaival foglalkozó monográfia számára hiteles, érvényes megállapításokat gyűjtsünk, hanem elsősorban azért, hogy megismerjük az ő elvi nézetein keresztül is az író lelki világát és művészetének titkos rugóit. (Láthattuk azt is, hogy sok megállapítása még ma is mennyire időszerű.)

A teljes anyag még nincs együtt, tehát túl messzemenő következtetéseket nem akarunk levonni. Azt hiszem azonban, egy máris valószínű. Valószínűnek látom az eddigiek alapján, hogy Mikszáth műfajainak megváltoztatásába mindig beleszóltak kora irodalmi viszonyairól vallott nézetei. Beleszóltak akkor, amikor felismeri, hogy sem az irodalomnak, sem önmagának nem használ ha tovább folytatja azt a műfajt, amellyel pályafutását megkezdte, a „Gaillart=apó“-féle francia paraszLtípus' megrajzolását. Első kisérletei tehát éppen a bajok felismerése követkéz» tében változtatnak irányt a magyar paraszttípus (tót, palóc) felé. Csakhamar észreveszi azonban, hogy ezek a kedves kis rajzok alapjában véve mégis csak „tréfás pingálások", amelyek az irodalom sorsán nem javítanak lényegesen. Ekkor kezd társadalmi rajzokat, szatírákat írni és ekkor veti magát az „Előszó“ írásra, hogy epés, szúrós megjegyzéseivel feltárja, ostorozza a hibákat és azok okozóit. Ugyanakkor hozzáfog a jó példaadáshoz, hosszabb lélekzetű munkák megírásához is és ezekben a képzelet teljes érvényesítésével, nyelvének tiszta magyarosságával példát mutat arra, hogy külföldön is lehet érvényesülni a nemzeti levegőjű irodalommal.

Tehát Mikszáth egész írói pályáján kibogozhatjuk azokat a hatásokat, amelyeket korának szerinte hanyatló irodalmi viszonyai reakcióként