Bethlen Almanac 2000 (Ligonier)

Halottaink - In memoriam

könyvei a világ keresztény magyarságának hiterősítő forrásai lettek. Ezek a könyvek vallásos életünknek hervadatlan virágai maradnak. Dömötör Tibor az Isten és a Haza ügyét istápolta a missziós szolgálatra elküldött lelkészekkel, akik ma is rendszeresen járják a szórványokat a világ minden táján. Felfogása szerint: “Minden ember annyit ér, amennyit Hazájért, Egyházáért, fajtájáért és családjáért tett vagy tesz.” Ezt az elvet vallva dolgozott otthon, Magyarországon, és itt, az emigrációban is. Boldog volt, ha magyar egységet hozhatott létre, és ha gyülekezeteket szervezett. Hittel vallotta: “Olyan magyar egyházakat kell szerveznünk, amelyek függetlenek minden idegen befolyástól, és őseink, apáink vallását követik.” Elvéért nem félt szembeszállni a közvéleménnyel. Egységre törekvését és magyarság-szeretetét mi sem bizonyítja ékesebben, mint gyakori kijelentése. “Az én magyarságomba minden magyar belefér!”

Dömötör Tibor halálosan szerette népét. Elkötelezett harcosa volt az 1956-os magyar szabadságharc eszméjének és a magyar igazságnak. Harcát megalkuvás nélkül folytatta az emigrációban is. “Mi, magyar szabadságharcosok, tovább harcolunk!” - kijelentése szálló ige lett az egész világon, a hazához megrendíthetetlen hűséggel ragaszkodó magyarok körében. Mikor 1966-ban az Akroni Magyar Református Egyház lelkészévé választották, zászlajára két mondatot írt: “Mindent Isten dicsőségére és a magyarság javára.” S e szerint élt és cselekedett. Erről tesznek bizonyságot a hősökre, mártírokra, egyházi méltóságokra és a dicső magyar múltra emlékeztető örökbecsű bronztáblák és szobrok a Lorántffy Otthon Emlékkertjében. Tizennégy évig volt az Amerikai Magyar Szövetség elnöke. Az “Ellis Island” és számtalan más kitüntetése mellett mégis legbüszkébb volt az 56-os Magyarok Világszövetsége által adományozott “1956 Hőse” ezüstéremre!

Dömötör Tiborban a mai Magyar Amerika legnagyobb fiát gyászoljuk.

A magasztos templomi gyászistentisztelet immár véget ért. Szeretett halottunk sírjánál állva a haldokló ősz szegődik mellénk, és a csípős szél fuvallatában szomorúan gondolunk az elmúlásra. Fülünkben a mennyei angyalok éneke hírlik, melyben a kegyelmes Isten ígérete hallatszik, Aki “úgy szerette a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

248