Bethlen Almanac 2000 (Ligonier)
Cikkek - Articles
KÖSZÖNTÉS A Magyar Reformátusok Negyedik Világtalálkozója alkalmából Budapest, 2000. június 30. Nagyrabecsült Elnök Úr! Nagyrabecsült Miniszterelnök Úr! Szeretett Atyák és Testvérek! A mai napon ünnepet ül szívünkben az öröm és a fájdalom... Örömünkben poharunkba csordul az égő gyötrelem könnye,,,, s arcunkat meglegyinti a várva várt víg esztendő és boldogabb jövendő ezerszínű szárnya... A Hímesudvar, a Tündérkert, az álomszép Árpád-medence Kárpát kemencévé változott..., ahol otthon is idegenek vagyunk... Sírunk, mert van miért és kiért, hiszen nemcsak a múlt, a jelen, hanem a kérdéses szebb jövendő pernyéjét is utunkra és szemünkbe söpri a vihar..., és a lágy esti szellő... Megmérettünk..., darabokra szaggattattunk... Mint oldott kéve, széthullt nemzetünk... Temetőben járunk itt és a határokon kívül is..., temető lett a Tisza is, pedig még ki sem virágzott...Nemcsak fekete, méltóságteljes koporsókat rejtünk a könnyel, s vérrel öntözött drága ősi földbe, hanem pehelykönnyű, apró, fehér millióit is..., azokét, akik még nem is éltek, de már meg kellett halniok, mert sem e honban, sem pedig anyjuk kebelén nem volt számukra hely...Lassan az se lesz már, aki utolsó utunkra elkísérjen minket..., vagy nem is érdemeljük meg, hogy a megszentelt föld, melyhez olyan sokszor hűtlenek voltunk, eltakarjon, s melyet időnként oly könnyelműen tál lencséért adogatunk el..., jóllehet a költő régen megmondotta: El ne add az ősi házat, el ne add az ősi telket... Ritkuló sorokban égőszívű honfiak megsebzett kebléből tör fel az egzisztenciális érzés, amikor a Szózat akkordja csendül: “itt élned, élned s halnod kell...” Az ezer év alatt oly keveset éltünk, folyton csak pusztultunk, s veszünk... Ha csak magunkra néznénk, reménytelen lenne az életünk. Az Úr, Aki teremtett bennünket is, nem hagyott el!... Benne bíztunk eleitől fogva... Szent Fiát küldte hozzánk is, hogy Őt kövessük, irányítása szerint éljünk, hogy ne csak a múlt, hanem a jövendő 198
