Bethlen Naptár, 1989 (Ligonier)

Dr. Vatai László: Az evangéliumi szabadság

nyíltan szembe szállott a Hitler-féle démonizmussal.” Ezt a mondatot 1960-ban írta le, nyolc évvel a halála előtt, de élete örök kérdése volt a zsidóüldözés; 1949-ben így emlékezett rá: „Amiben nekünk is részünk volt, ha csak annyiban is, hogy tűrtük és nem üvöltöttünk, végső sebként hordozzuk, s mindegyre feltépjük azt a sebet, hogy el ne felejtsük. ”

Pedig, mindenfajta egyház vezetőit egybevéve is, talán senki sem tett annyit a zsidóság segítése és megmentése terén, mint 6. Neki is köszönhető a pesti zsidóság megmaradása. Még Szálasi miniszterelnökével is tárgyalt az érdekükben, vállalva a legsúlyosabb megtorlásokat. Nem volt antiszemita, a zsidó kérdés megoldását egyházi és nemzeti asszimiláció útján kereste, de gerendatöréskor, a kezdeti időkben nem egyértelmű módon. Sokszor meakulpázott érte, Istennel biztosan elintézte ezt a lelkiismereti kérdését, társadalmi és egyházi vonatkozásban mégis tévedése volt. Ebbe a posztomusz kötetbe is bekerült egyik erről szóló tanulmánya.

Élete összképéhez hozzátartozik ez a tévedése: esendő lélek volt ő is. Nyomasztó nagyságát feloldja és kézzelfogható emberi mértékre szállítja le a mindennapokban. Ebből a talajból nőtt ki sokfajta rendkívüli képessége. A legnagyobb magyar igehirdető volt, Isten választott embere üzenetének a szólására, nagyon sokan rajta keresztül jutottak el Krisztushoz, s ragyogott fel előttük legfőbb célként az örökélet. Értett a mindennapokhoz is, népe érdekében rugalmasan viszonyult az új helyzetekhez. Végső életformaként lekötötte magát a tiszta demokrácia mellett; de: „Óvtunk attól, hogy a jobboldali fasizmust ne váltsa fel a baloldali fasizmus... ” Csak egyben nem változott: hatalmas filozófiai és irodalmi műveltsége ellenére az örök Igét változatlanul hitte és hirdette minden szituációban.

Közelről ismertem Ravasz Lászlót, belém rögződött az arca és a személyisége; s most, a halála után húsz évvel megjelent kötetéből a régi arc néz rám: méltóság sugárzik róla és szuggesztív erő. Nagyon ismerte az embert, és nagyon megnyilatkozott számára az Isten. Nem rejtette véka alá képességeit, minden körülmények közt élt velük. Lelki előkelőség és hivatástudat áradt belőle, s ezek vetületeként az alázatosság, összetett jelenség volt: hívő lélek, Krisztus szolgája és nagyúr; kezdettől fogva népünk egyik legszellemibb embere.

116