Bethlen Naptár, 1988 (Ligonier)
Puszta Sándor verse: Tékozló fiú
rikának, nem zárja ki, hogy kapcsolatot tartson a magyar néppel. Ha nem elítélendő ez a magatartás az írnél, olasznál, lengyelnél, zsidónál, miért volna elítélendő pont a magyarság esetében? Érdekes megfigyelni a változásokat, amin az emigráció átmegy. Először hazátlannak érzi magát. Utána felfedezi, hogy már polgár, és öntudatosan amerikainak vallja magát. A múló évek alatt — összehasonlítva kultúráját, gondolkozásmódját stb. a bennszülöttekkel — rádöbben, hogy mégsem amerikai, hanem európai. És amikor számadást készít életéről — akár az út végén, akár elérve kitűzött célját —, kijelenti, hogy mégiscsak magyar. Van, akinél néhány év levezeti ezt a belső klímaváltozást. Van, akinek évtizedek kellenek ahhoz, hogy felfedezze magyarságát. Az emigráció irodalmából, a szónokok beszédeiből — aszerint, hogy az illető milyen elvi álláspontot képvisel — ki lehet olvasni vagy hallani, hogy az útszakasz melyik állomásánál tart vagy — rekedt meg. Közösségi szempontból azok a problematikusak, akik valahol megrekedtek. Ezekből lesznek ugyanis a szemellenzős emigránsok, vagy mint határesetek, a sértődöttek, akik nem akarnak emlékezni, vagy akik csak emlékeznek. A zsidó gettóban a közösségi érzés fenntartása, az Istenhezkötöttség elmélyítése szükségszerű követelmény volt a beszorítottság, a kiszolgáltatottság feltétele alatt. A magyar gettóban ez csak önkéntes lehet. Senkit nem lehet kényszeríteni arra, hogy szeresse honfitársait és vállalja a velük való közösségi életet, lett légyen az egyház vagy világi szervezet. És ha Martin Buber felrója azt, hogy ,,a zsidóság utolsó 150 évének minden meggyengülése közül a közös emlékezésnek és a hagyományozás szenvedélyének elhalása a legaggasztóbb”, mennyivel inkább áll ez ránk, magyarokra! (Megjelent Vagy-vagy! c. kötetében, Los Angeles, 1967.) Puszta Sándor TÉKOZLÓ FIÚ a mindenségben kell lenni egy helynek ahol még emlékeznek rám apám szíve az mire várok még haza megyek 95
