Bethlen Naptár, 1988 (Ligonier)

Trombitás Dezső: A gettó vállalása

gulása, anyagi előremenetele érdekli és esze ágában sincs, hogy befogadó hazája sorsában, nemzeti gondjaiban osztozzék. Lát­szatra — nyilatkozataiban — amerikaiabb az amerikainál, és ezt azzal is alá akarja támasztani, hogy megszakít minden kapcso­latot a honfitársaival. A gyakran hallható kijelentés mögül, hogy ,,nem érdekelnek a magyarok!”, persze, nagyonis kilóg a lóláb. A tudata mélyén való szorongást, hogy talán mégsincs rendjén az, amit csinál, csak úgy tudhatja kivédeni, hogy megmagyarázza magának, hogy miért nem lehet együttélni a magyarokkal. Való­ságos, legtöbbször azonban mondvacsinált sérelmekre kell hivat­koznia, hogy a tükörben le ne köpje képmását. ,,A magyarok ezt és azt tették velem.” Dadogja, töri az angolt, de undorral, felhá­borodva azt mondja: a magyarok. Mintha azt mondaná: azok a tatárok, azok a jöttmentek. A kezdeti sértődöttség, miután annyi­szor és annyinak bizonygatta, az idők folyamán szilárd meggyőző­déssé lesz, és a végén már el is hiszi, hogy valóban súlyos sérelem érte a „magyarok” részéről. Végeredményben csak az történt, hogy valami olyat írt le, tagadott meg, amihez sose volt köze. A magyarságát nem ő mondta fel. Sose volt magyar, ami a néppel, annak sorsával, múltjával, kultúrájával való azonosságot illeti. Magyarországon éppúgy opportunista volt, mint ahogyan az Egyesült Államokban az. Ha nagyon megvakamánk, kiderülne, hogy párttagsági könyve volt és május elsején ő vitte a felvonu­láson a táblát, amin ez állt: Le az amerikai imperialistákkal! Csak egyvalakihez volt mindig, mindenütt hű: önmagához. Nemcsak a természet utánozza a művészetet, de az élet is az irodalmat: az emigráció grimasza, hogy „illetékes körök”-höz neki \an kapcso­lata, és sorsokat intéz el azzal, hogy összevonja szemöldökét. Az emigránsnak tisztában kell lennie azzal, hogy arról a pil­lanattól kezdve, hogy átlépte a magyar határt, nem az számít, hogy mi volt, hanem hogy kicsoda. A határon túl egy lépéssel már az embernek kell helytállnia önmagáért. Vannak dekórumok, amiket büszkén magával vihet, és míg él, szívéhez szoríthatja azo­kat. De vannak üres, talmi értékek, amiket ha magával cipel, ballasztok lesznek az életében és lehúzzák, impotenssé teszik. Az emigráció nem tiszteli a mítoszokat és a családfákat. Már Bécs­­ben ízelítőt kaphat ebből. Az Egyesült Államokban különösen gyorsan odavágják: So what! A személytelen, a magyar tájakról kivonult skalpvadász csak egyeseknek kellemetlenkedik, árt. A múltjuk emlék-kacatait, flit­­teres lim-lomjait egymásnak mutogató sértődöttek csoportja azonban a meglévő, olyan-amilyen kohézióval összetartott ma­gyar gettót bomlasztja. Mint egy visszájára fordított Végvári: szú, 91

Next

/
Oldalképek
Tartalom