Bethlen Naptár, 1987 (Ligonier)
Nt. Bárczay Gyula: Megújulás - megdermedés - megmozdulás (A magyarországi Református Egyház harminc éve)
1987 113 Hallom az ellenvetéseket: az egyház sorsa nem személyi kérdésektől függ. A forradalom után ezt vetették unos-untalan a megújulási mozgalom szemére, egy Pákozdy László által kezdeményezett teológiai írásra hivatkozva. Normális körülmények között persze nem a személyi kérdések döntik el az egyház sorsát. De minden központilag, hatalmi eszközökkel irányított intézmény életében sorsdöntő hatása van a vezetők minőségének, alapállásának és meggyőződésének. A református egyház utóbbi évtizedei kétségkívül igazolják ezt a tételt. Az 1956-os megújulási lendület erőszakos megtörése, és a régi/új rend visszaállítása után a református egyház szinte teljes mozdulatlanságba dermedt. Igaz, hideg szelek fújtak akkor, nem is fújtak, inkább süvöltöttek. De az egyház a kívülről figyelő számára akkor is megmaradt a dermedtség állapotában, amikor a hideg szeleket lassan felváltották a langyosabb tavaszi szellők. Az utolsó három évtized története megértésének egyik kulcsa a vezetők iránti bizalmi válság, mint ahogy — ebből következően — a másik kulcs abban keresendő, hogy a könnyülő években — a társadalmi mozgástól lemaradva — nem tudta kihasználni az új lehetőségeket. A demokratizálódási folyamat idején megmaradt a feudalizmus és a személyi kultusz szigetének. Az egyháznak a kívülálló számára is hallható hangja és olvasható szava 1956 után majd két és fél évtizeden át monoton egyhangúsággal, mintha a körülötte lévő világban semmi sem változnék, a végtelenségig ismétli a jól ismert tanításokat. Ha nem lenne olyan kétségbeejtően szégyenteljes, majdnem gyermekes naivitásként lehetne értelmezni azt, hogy az egyház hivatalos hangja egyszerűen nem tud leszokni az egyszer begyakorolt „igazságok" ismétléséről. Ennek elrettentő példája Békeíi Benő egyik írása.7 Őt annak idején még Péter János is „tartósan szabadságolt" esperesi tisztségéből. Békefi valóban primitív és átlátszó módon elkövetett pénzügyi korrupciói 1956-ban széles körben kitudódtak. Utána mégis felfelé bukott, és ez nagyon jellemző a lassan kicserélődő egyházkormányzat színvonalára. Bartha Tibor elnöklő püspök dicsérő szavakkal szenteli Duna melléki püspökké azt az embert, aki maga mondja: „úgy jöttem Dunántúlra, hogy szinte senkit sem ismerek test szerint" (Ref. Egyház, 1962 33. o.) Akaratlan tanúságtétel ez arról, hogy hogyan kell a gyülekezeteknek egyhangúlag püspökké választani előttük ismeretlen lelkészt. Ez a Békefi Benő még 1962 júliusában is a „kulákszív gőgjéről" és a „szegényparaszt irigykedéséről" ír és szükségesnek tartja megállapítani, hogy a „régi paraszti életforma létérdeke az önzés volt" (Ref. Egyház, 1962 146. o.) A Párt ekkor már egészen másként értékelte a parasztságot s a kulákot ebben az időben tudtommal már csak református püspöki szószékről és a református sajtóban bántották. De mi
