Bethlen Naptár, 1986 (Ligonier)
Kálmán Szabolcs: Kígyó okosan, galamb szelíden
102 BETHLEN NAPTÁR vallásellenesség mély nyomot hagy bennük, amelynek a kezelése külön felkészülést követel tőlünk egyházi emberektől. A marxista-keresztény párbeszéd nemcsak a humanista közös célokban való együttműködést jelentheti, hanem a keresztény eszmék védelmét (apológiáját) is, a legtudományosabb, legintellektuálisabb, a legmáhozszólóbb szinten, párosítva ezt az intellektuális felkészülést mély, Istentől való elhivatottsággal és neki való elkötelezettséggel. Ennek a hiányát érzem Magyarországon, és azért hat az egyház egy kicsit maradinak, régi módinak, unalmasnak, konzervatívnak. Isten lelke azért így is működik az otthoni egyházakban, vannak kiváló egyének és kezdeményezések, de az összhatás mégis az, mintha az egyházak ólomlábakon vonszolnák magukat. 6. Önkritika és bűnbánat A magyarországi helyzet tárgyalását azzal zárom, amelyet így hallottam megfogalmazni: “egy önkritikát gyakorló állam és egy bűnbánó egyház együttműködése”. A probléma itt az, hogy amíg az állam és a párt legalábbis a 30-40 év előtti eseményekkel kapcsolatban gyakorolt bizonyos mérvű önkritikát, mint pl. az 1956-os forradalmat megelőző Rákosi évekről, addig az egyház bűnbánata csak az 1945 előtti korra vonatkozik. Az egyház bűnvallást tett, hogy bűnös módon kiszolgálta a Horthy-rendszert, de egy szó bűnbánat nem hangzott még el az 1945 utáni szerepéről. A párt már meakulpázik a Rákosi időkért, de az egyház még nem adott hangot, hogy bűnt, tévedést, vagy gyengeséget követett volna el az iskolák államosításának tárgyalásánál vagy a régebbi egyházi vezetők erőszakos leváltásakor, azok meghurcolásakor és velük kapcsolatban a legminimálisabb keresztény együttérzés megtagadásával. Sőt, ma is vannak félreállított, komoly, hívő, értékes egyházi emberek, akikkel az egyházi felsőbbségek részéről senki sem törődik, pedig ez is diakoniai munka lenne, különösen egy “szolgáló egyház” részéről. A hivatalos egyháznak egy szava sem volt a kitelepítettek, a bebörtönzöttek és családtagjaik felé. A hivatalos egyház — egy hónappal a Szovjetunió afganisztáni lerohanása után — már cikket jelentetett meg a Reformátusok Lapjában az invázió igazolására (1980 január). A hivatalos egyház legújabb egyháztörténeti könve, az Ad Acta Ecclesiastica, 1956-ról mint “ellenforradalomról” beszél. (Már a pártirodalom is sokszor ügyesen elkerüli ezt a sértő kifejezést). Az állammal kötött megegyezés óta (1948) a Magyarországi Református Egyház egyetlen egyszer nem lépett fel nyilvánosan az állam-
