Bethlen Naptár, 1985 (Ligonier)

Dr. Harangi László: Az oroszlánfejes bot

1985

87

AZ OPOSZLÁNFEJES BOT DR. HARANGI LÁSZLÓ

„... fújja a szél, fújja,

Hazafelé fújja,

Szegény rongyos magyar bakák Mennek szabadságra ..

Ez a világháborús bakanóta duruzsolt a fülemben 37 nyarán. Akkor készültem én is hazafelé a külföldi diákvándorlásból. Perth Amboy-i derék családok nap-nap után hívtak meg búcsúebédre, vacsorára. Az utolsó meghívást Trencsényi bácsitól kaptam, augusztus 17-én. Másnap indult a hajó. Hogy mit akarok elmondani, a következő sorok árulják el.

Trencsényi bácsi akkor 82 éves volt. Valamikor a pennsylvániai vasúttársaságnál dolgozott s egy baleset alkalmával féllábát elvesztette. Amikor befejeztük az ebédet, az öreg ember lefelé néző szemeivel kereste a szavakat és emlékeket. Ö is sárospataki. Ott volt rendőr az 1880-as években. „Sok pernahajdert megabriktoltam, amikor fát akartak lopni” — szálltak fel emlékei a régi diákvilágról. Bizonyításképpen elővette hatalmas vadkörtefabotját, melynek tetején szép faragott oroszlánfej díszelgett. „Ez volt az én fegyverem s a diákok ugyancsak tiszteltek” — tette hozzá büszkén. Nézegettem a régi emléket s valahogy a vakszemű oroszlán képe belevésődött emlékembe is. „Van nekem otthon egy fiam” — folytatta — „pulya gyerek volt még, amikor otthagytam. Küldtem neki innen tandíjravalót s mikor Patakon kitanult, levettem róla kezemet. Álljon meg a saját lábán. Vagy jó harminc éve. Azóta se hallottam róla. Valaki egyszer azt mondta, hogy valahol a Tisza mellett tanító. Ha találkoznék véle tiszteletes úr, hát mondja meg néki, hogy élek és — tiszteltetem.”

Plazavitt a hajó és halványulni kezdtek az amerikai emlékek. Karácsonyra Tiszanánára kerültem legátusnak, mint segédlelkész-bölcsész. Tiszáninncn eme legtávolabbi gyülekezetébe magamfajta vasutas fiák mentek legációba. Készpénzt adott az