Bethlen Naptár, 1980 (Ligonier)
Kanada
164 BETHLEN NAPTÁR asztalánál az Igéjével táplálkoztunk. Az azóta újra külmissziói munkába Bolíviába indult Cserepka János és Szabó Péter montreáli lelkész szolgáltak. Ünnepi istentiszteletünkön Szabó Péter igehirdetése előtt énekkarunk dicsérte Istent. A testvéregyházak és egyesületek képviselői rövid köszöntést mondtak. Végül pedig Fáy Ferenc költő atyánkfia mondta el erre az alkalomra írt Hazátlan Zsoltár című versét, melynek utolsó sora mindnyájunk közös imája: “Urunk sötét van. Maradj még velünk.’’ E verset nyomtatásban először a Bethlen Naptárban közöljük. Egyszerű módon, de hálát adtunk és mi hisszük, hogy az Úrnak kedves volt az ilyen ünneplésünk. Meghallgatja imádságunkat, s miként fél évszázadon át szeretettel és hűségesen hordozott, ezután is velünk marad, torontói magyar református gyermekeivel. Gyülekezetünk a Krisztus szolgálatában a bizonyságtételt tartja mindenek fellett való feladatának. Magyar testvéreink felé kívánjuk hirdetni ebben a nagy városban az evangéliumot. Vannak akik szeretik az Urat. Az évi átlagos templomlátogatás 150. Konfirmált 10 ifjú. Vasárnapi iskolánkzan 4 osztályban tanítjuk gyermekeinket. Biblia- és imaórát tartunk minden csütörtök este egész éven át. Az egyház vezetői, a Presbitérium és Gazdasági Tanács tagjai havonta egyszer külön is összejönnek imádkozni. Gondnok: Kiss Károly, algondnok: Bulyáki Kálmán, pénztáros: Dirbász János, jegyzők: Soós Zoltán, Dr. Szőczi Árpád. Fáy Ferenc: HAZÁTLAN ZSOLTÁR A félévszázados fennállását ünneplő “Torontói Első Magyar Református Egyház” lelkipásztorának, nagytiszteletü Seress Ödönnek és Gyülekezetének. Urunk, ki élsz és jössz velünk az éjben, s kit nem hittünk el addig — úgy, amint Tamás se hitt — míg sebed kráterében fel nem lángoltak csonka ujjaink. Téged, kit annyi éjszakán át vártunk, és annyi álmos, dermedt reggelen, hogy kezeidben vethessük meg ágyunk, vagy két iszonyú, véres térdeden; mi, kiket fojtott bányák szőke gáza, kohóid füstje, földjeid pora, — idegen álmok börtönébe várva — de nem feledve szavunkat soha. Ölünk fészkében élt a föld, ahonnan elüldözött a vadorzó-halál. Bokáig kínban, térdig fájdalomban, mint az, ki többé nem tud hinni már. Vállunkra vetve az idők haragját, mentünk viharban, vészben.. . de Veled, ki ácsoltad már kemény fejedalját és megvetetted véres fekhelyed. S hogy szórjuk ma is rongyaink a kőre, ahogy jössz át a bűnös városon — önnön hatalmunk sok-sok eszelőse —e mámoros Virágvasárnapon.
