Bethlen Naptár, 1979 (Ligonier)

Szépirodalom

1979 59 tűztek ki száz pengő jutalmat. A betyár feje ennyit ért a hazának. Az én tiszta jeles kis életem nem ért meg senkinek hat forint ötvenhárom krajcárt. Ezt akkor tudtam meg, mikor az apám lejött és szótlanul megfogta a kezemet. Csak akkor szólalt meg, mikor a piacon a csizmadiasátrak elé értünk. Szelíden, halkan kérdezte tőlem: — Látod-e, milyen szép a szép csizma? — Látom — dobbant nagyot szívem. Mert már tudtam, mi lesz a következő kérdés. — Mit szólnál hozzá, hátha csizmadiainasnak adnánk? Nem tudtam szólni. Csak a fejem ráztam. Mit értettem én még akkor a világi élethez és honnan tudhattam volna még ak­kor, mi minden pálya nyílik meg öreg koromra a csizmadiák előtt? Én csak azt tudtam, hogy a csizmadiainasok piszkosak, szurokkal dolgoznak, és ha találkozom velük az utcán, akkor be­löknek az árokba. Hiszen ha én azt fölértem volna ésszel, hogy a lökdelődző embereké a világ! Otthon erre nagy tanácskozás volt. Kanapét, tükröt, ágy­­terítőt, minden luxustárgyat összenéztünk, amit pénzzé lehetne tenni, hogy az egy pengőből hetedfél legyen. Még a kéteszten­­dős húgom bölcsőjét is föltekintettük — nagy gyerek már az, vac­­kolhatunk neki a kuckóban is. De hát ez mind kevés. Ha a tan­díjat futná is, miből győznénk a könyvet? Szerbe-számba szed­tük a komákat és sógorokat is. De hát azok is mind jégverte em­berek voltak — hogy segíthetne vak a világtalanon? Azon az éjszakán nekem már nagyon rossz álmaim voltak. Csirizes tálba ragadtam, dratvát kötöttek a lábam ujjára a csiz­madiainasok és úgy húztak magukkal a kocsiúton a piacra. Mire fölébredtem, dagadt volt a szemem az álombéli könnyektől. Akkorra az apám már kihurcolkodott a szőlőbe. Mindig oda­­bújdosott az olyan bajok elől, amiket se szétnevetni, se szétkárom­kodni nem lehetett. (Ó, ha nekem maradt volna a birtokból csak annyi, mint egy kutyaól, de sokszor elbújnék oda én is!) Az anyám azonban az ölébe húzott, holott szégyenlős népek vol­tunk mink és nem is értünk rá az ilyen úri tempókra. Még azt is megpróbálta, hogy rendet csináljon a bozontomban a bontó­fésűvel. — Ne félj, kisfiam, nem mégy még inasnak. Eszembe jutott az éccaka Agócs főtisztelendő úr. Jó ember az a szegényhez. De szépen kezet csókolj ám neki!

Next

/
Oldalképek
Tartalom