Bethlen Naptár, 1979 (Ligonier)

Szépirodalom

1979

51

— No, jól van, az nem olyan veszedelmes. A Janikáért sose büntették meg, inkább minden karácsonykor új csizmát kapott. Igaz?

Az öreg hallgatott: most akarják kiforgatni őt a tulajdonából.

— Hát avval még nem fizették ki — mondta.

— No, ne alkudozzunk — szólt a tanító. — Most olyan szerencse éri a gyereket, amit sose tud meghálálni. Elvisszük a gyereket a kollégiumba.

— Hát a még nem biztos — mondta az öreg.

— Mért nem biztos?

— Nincs annak a fiúnak arravaló ruhája.

— Nem baj, — mondta a tanító — én úgy szeretem azt a gyereket, hogy vállalom, hogy a falu úri lakosainál gyűjteni fogok és felöltöztetjük, az útiköltséget is megadjuk, én magam beviszem és mindent elintézek. Boldog vagyok, hogy egy ilyen zseniális kisfiút tudok a kollégiumba vinni.

— Osztán mér akarja a tanító úr, hogy az a gyerek úr legyen?

— Mert arra való. Az Isten kivételes ésszel áldotta meg. Nem szabad egy ilyen kis lumennek elveszni a sárban. No. Hát rendben vagyunk?

Az öreg hallgatott.

— A gyerek az enyém — mondta komolyan. — Ügyes gyerek, már nagy hasznát tudom venni a gazdaságba. Nagyon hasznavehető kis gyerek az kérem. Úgy elhajtja már a lovat, mint egy kis gazda. Mán a tavaszon szántott, de olyan jól megfordította az ekét, hogy ugyan. Osztán most mán nem kell neki iskolába se menni, dolgozhat.

— Mi akar ez lenni? — mondta heveskedve a fiatal tanító. — hát nem örül neki, hogy úr lesz az unokájából?

— Örülök, tekintetes uram, csak azt szeretném tudni, hogy mit kapok érte?

— Hogyhogy mit kap érte?

— Mert avval nagyon jól járnak az urak. Nagyon fajin gyerek. Mer, ha odaadom, olyan egy nekivaló gyereket kapnak az urak, hogy csak . . . Egy ilyen szorgalmatos, jódógos, ügyes gyereket odaadni? Nagy dolog az kérem.

— Hát hogy gondolja?

— Mer uram, a gyermek az enyém. Azt én tőlem senki el nem veheti, még a törvény se... Ha elveszik tőlem, mikor már a legjobb hasznát tudnám venni, mi lesz akkor énvelem?...