Bethlen Naptár, 1979 (Ligonier)
Szépirodalom
12 BETHLEN NAPTÁR ajkairól zsoltártöredékek, Istent sugárzó ékes mondatok hullottak a betegszoba ravatalos csendjébe. 3. Húsvétra virradó éjszaka volt. A templom tornya vigyázott az alvó falura és mélyzengésű hangján elkiáltotta az éjfélt. A tiszteletes úr felébredt. A szoba félig világos volt. A meleg tavaszi felhők alul valami átserkedt a hold szőkeségéből és felhígította az éjszakát. Az öreg úr óriási erőfeszítéssel felült ágyában. Nézte, megfogó, végzetes sodrású nézéssel nézte a templomdombot, a templomot s a körötte hallgató fejfákat. — Feltámadás... ma van a feltámadás napja ... — mondta új ébredés ámulatával. Holdfényen, sötéten át különös suhanások jöttek. Hívott a templom, hívott az éjszaka, hívtak a fejfák. A tiszteletes úr eltöprengett: — Bizony már indulnom kell... ne várjanak szegény lelkek . .. Feleség, hova tetted a Bibliát ? Némán meredt maga elé. Aztán csendes, töprengő sírás jött ki belőle: — Jaj, meghalt! Jaj, igaz, meghalt! Az egyik ablak megrezdült, mintha elsuhanó szárnyak verték volna meg. A tiszteletes úr felriadt: — Megyek, megyek . . . viszem Jézust. . . kell nekik Jézus . . . szegényeknek. Most már egyszerre nagy ereje volt. Kikelt ágyából, felöltözött. A nagy barna szekrényből elővette öreg papi palástját, papi fővegét. Felvette. Már kezében volt az örök menedék könyve is. Nagy csendben kiment a házból. Az udvaron egy percre megállt. Hallgatott a vén parókia az éjszakában, minha nagy barna koporsó volna távoli gyertyafény serkedésében. A házvezetőné a sok betegvirrasztástól elpilledve mélyen aludt a konyhában. A káplán a közeli városba ment az éjszakára. A vén ház úgy ment a tiszteletes úrba, mint egy felcsuklott meleg sírás. Egy percre visszaforrósodott szívébe a régi fészek, a régi kedves arcok. — Oh élet... élet! — sóhajtotta és megindult a nagy hívás felé.
