Bethlen Naptár, 1973 (Ligonier)
Becske Lajos: Feketekávé
118 BETHLEN NAPTAR FEKETEKÁVÉ Isten látja lelkemet, nem születtem társaságkedvelő embernek. Ha lehetne, legszívesebben otthon ülnék, olvasnék, írnék, hallgatnám a klasszikus zenét, vagy nézném a televiziót. Szeretek egyedül lenni. Feleségem azonban más, mint én. Ő általában mindenben más mint én. Ő szereti a társaságot. Egyik este, vacsora után, feleségem ijedten kérdezi, hány óra van? — Nyolc óra elmúlt. — Jaj, most jut eszembe, hogy ma estére elígérkeztünk a Dudásékhoz. — Elígérkeztünk.5 — nyitom tágra a szememet. — Talán-te elígérkeztél? — Persze, már megint nem emlékszel semmire sem. — Egyáltalán nem emlékszem, hogy megígértem volna. — Jó, rendben van. Kár annyit beszélni róla. Gyerünk. Csendes lemondással nézek végig az írógépemen, a halom levelen, veszem nyakkendőmet, kabátomat. — Készen vagyok — mondom. Feleségem szakértőén végignéz, igazít egvet a nyakkendőmül aztán megkérdezi: Van tiszta zsebkendőd? Belenyúlok a zsebembe és felelet belvett odatartom az orra alá a zsebkendőmet. — Meg vagy elégedve? Nem méltat feleletre, csak nyitja az ajtót, és máris indulunk. Dudásék itt laknak nem messze. Szívesen fogadnak, valóban vártak. Feleségem a ház asszonyával — én a házigazdával beszélgetek. Mi, férfiak nagyon lassan melegszünk bele a beszélgetésbe, inkább a két asszonyt figyeljük. Abba is hagyjuk a beszélgetést hamarosan. Az asszonyok időnként kérdéseket intéznek hozzánk. — Igaz? — emlékszel? aztán feleletet sem várva — máris tovább pergetik a beszéd fonalát. Élvezet nézni a két asszonyt. A szemük csillog, élénken gesztikulálnak, egészen fel vannak villanyozva. Sebesen pereg a beszéd.