Bethlen Naptár, 1971 (Ligonier)

Csia Kálmán: Egy vasárnap Erdélyben

1971

91

EGY VASÁRNAP ERDÉLYBEN

Fehér hótakaró borította az erdőt és még a csend is megfagyott benne. Csupán a fények és árnyak éltek a halott télben. Egy szán siklott hangtalanul a fák alatt és úgy hatott mint fekete pont az erdő jéggyémánttal díszített szemfedelén. A szánban ülő embernek csak a szemei látszottak ki a báránybőr süveg alól és látszott, hogy nem az erdőt figyeli. Arcán nem gondolatok, hanem látások tükröződtek és szálltak a fák koronái fölé. A nagy végső titkokat ostromolta lelke. Témája az örök ember volt, aki por és arany egy törékeny testbe zárva és a semmiség és mindenség maga.

Már jól bent voltak az erdőben, az uttalan utakon ahol csak a ló ösztöne tudta az irányt, amikor a szánkó zökkenése rázta fel a bundás embert révületéből és a lelke vissza hullott a földre mint magasra dobott kő. Pillanatok teltek el amig figyelmét ismét az erdőre tudta fókuszolni és akkor látta, hogy a szán elől eltűnt a lova és csak a fülei látszottak ki a hótömeg alól, amely valósággal betakarta.

Zsibbadt lábaival nehezen lépett le a hóba a bundás ember. Kigombolta bőr subáját és bátorítóan simogatta meg lova homlokát, amely egész testében reszketett. Majd hatalmas lapátot vett elő a szánból és kezdte kiásni a hóból a megrettent állatot.

Talán egy óra is eltelt, amíg kiszabadította a lovat a hóból és kifogta a hámból. Azután pedig gyalog indult neki az erdei útnak és kantáron vezette a lovat. Sietős is lehetett az útja, mert homlokán izzadságcseppek jelentek meg. Egyszer csak a nagy csendet harangzúgása verte fel. Átrezgett a fákon és átölelte a magányos vándort, mint emberi karok, melyek megtalálták azt, aki elveszett. A subás ember úgy érezte, hogy a harang szavában fohász volt Isten felé, neki meg üzenet, hogy odalent a völgyben várnak rá.

Erre úgy megtelt a lelke és szíve imádsággal, hálával, örömmel, mint székely asszonyok kiskertje illatos virággal nyár idején. Tudta, hogy lent a völgyben várják őt, mert nagy ajándékot visz nekik. Ő hordozta a szegény szórványban lévő magyaroknak Isten gazdag Igéjét. Ilyen vasárnapokon; “a nép mely sötétségben élt, látott nagy világosságot.” Végtelenbe tárult lelkek itták fel ilyenkor régi igéknek édes borát arról, hogy a bárány legyőzte a farkasokat.