Bethlen Naptár, 1971 (Ligonier)
Dél-Amerika
1971 123 nünket a világ kohója, ha lemondunk a magunk cselédei iránti szeretet ről. Az ezékieli látomás szerint a halott csontok is megelevenedhetnek. Nekünk élő tagokat kell egybeszerkesztenünk. A pásztorok, presbiterek sokszoros felelősségét hadd említsem. A mi kezünkből kéri számon az Úr az elkallódottakat. “Légy hív mindhalálig!!!” Buenos Aires, 1970. Szabó Imre, lelkipásztor BRAZÍLIA Brazíliai Magyar Református Keresztyén Egyház Áhítozik testem-lelkem Tehozzád élő Istenem,... Egyház után áhítoztak az első világháború Braziliába vetődött magyar reformátusai. Legtöbbje a megszállott területek kiüldözöttje volt, akiket már odaát is a “balsors” régen tépett. Azután még több mint tiz esztendeig éltek szétszórtságban Brazília földjén lelkigondozás nélkül. Brazília nagyobb terület, mint az Egyesült Államok (Alaska nélkül) s elhagyatottságukban kegyetlen volt hozzájuk a “balsors” itt is. Nagyobb részök a hatalmas kávéültevényeken szinte rabszolgasorsban sínylődött. Lassan, -—akik tudtak —, behúzódtak közülök a nagy városokba. Csak 1980 körül kezdtek egvházilag szervezkedni. Akkorra azonban sokan besodródtak már különböző szektákba, vagy lélekölő afrikai babonákba, sőt spiritizmusba is. A legtöbb magyar pedig megpróbálta és megszokta egyház, vallás nélkül élni. Nemcsak ők, de a gyermekeik is elvesztek. Akadtak azonban a magyar reformátusok között buzgólkodó férfiak, kik vallási, sőt egyházi életet kezdtek szervezni. Jámbor János, Ötvös Lajos, Imre Ferenc, Almássy János, Bartha József, Torna István, Badar Ferenc és a többiek. Foglalkoztatta az asszonyok szívét is: Kívánkozik, sőt emésztődik lelkem az Úrnak tornácai után... (Zsolt. 8:3.) Meghatottsággal nézegetjük a negyven évvel ezelőtti fényképet, amelyeken sok lelket számláló magyar református gyülekezeteink “újjonganak az élő Isten felé.” Noha akkor még az idegen nyelvet alig-alig értették, de meg-meg kérték “Rizzo tiszteletes urat” portugál igehirdetésre, úrvacsora szolgálatra.
