Bethlen Naptár, 1970 (Ligonier)
Versek - Elbeszélések
1970 95 engedélye nélkül eltemetni, mert a haranggal együtt odanyomta a föld, mikor béestek a régi magyarok közé . . . Valóban nem hallotta a tiszteletes úr? A jegyző úr nem beszélt erről? — Egy szóval sem. — Hát akkor mivel töltötték az időt? . . . Ejnye, ejnye! A pap szégyelt felelni rá. Az ilyen szórványpapember egyszer eszik tisztességes ebédet s azt is meg kell bánnia. — Miért nem húzzák azt a harangot? — néz fel mérgesen Fátyol János a Szilváskert dombja felé. — Fuss előre, Szálas János s intézködjél! Szálas János kinyújtja lábait, hogy iramodjék, de alig tesz pár lépést, harangszó riad végig a falu fölött. Szájtátva, elfogódva, visszatartott lélegzettel áll meg a kis csoport. — A mi harangunk! Az asszonyok ajkukhoz kapták reszkető kezüket. A férfiak lehajtott fővel a földbegyökereznek. A mi harangunk!... Most hallják a hangját először. Kicsi harang, idős harang, amiben denevérek lógtak, ki tudja mióta, szegény harang, magyar harangocska, mit nem hall meg a nagyvilág, de egy világ kiált belőle . . . Különös, magános, testvértelen, elfelejtett, régi világ, aminek a szavát már-már alig értjük. Issza minden pórusuk, belenyúl a szívükbe, megrázza, ébreszti, sejtelmeket és emlékezéseket gyújt a kihúnyó agyakban, belecsap a vérükbe, a szendergő piros tóba, alig hisznek a fülüknek, maguknak, hogy vagyunk . . . még vagyunk!.. . Már nincs hideg és szép az őket alig fedező rongy, hiszen ezüsteső hull rájuk a magasból, mint a télnek szép hava, tisztán, megkönnyebbülten. Láthatatlan kéz ereszkedik rájuk, hogy felemelje, ha pillanatra is, míg az Isten megcsókolja őket, játékosan meglendíti az űrben és mosolyogva visszateszi a földre, hadd fussák meg még, ami hátra van . .. A románok is kijönnek a házakból a szokatlan, idegen harangszóra, ami nekik nem mond semmit, pedig jórészt valaha magyarok voltak. Ők azonban már a második, harmadik, ki tudja, hányadik generáció, az elmúlt korszakokon pedig nem ver át a kis harang. Kevés kapu van már, ahonnan egy-egy férfi, asszony kilép, hogy a menethez csatlakozzék. — Alexandra Őszt temetik a magyarok! — mondják a románok és elégülten visszahúzódnak odúikba.
