Bethlen Naptár, 1970 (Ligonier)
Ausztrália
216 BETHLEN NAPTÁR AUSZTRÁLIA KEL A KENYÉR, FORR A BOR . . . Amikor visszatekintünk az elmúlt egyházi évre, nagyon csendesen és mélységes hálaadással kell meghajtanunk fejünket az Egyház Ura előtt. A kezdeti nehézségek után az elmúlt 1968-as évben nagyarányú fejlődést engedett megélnünk. Gyülekezeteinkben megpezsdült az élet, az emberek vagy felfedezték egymást, vagy kezdik felfedezni egymásban a testvérszívet és a “templomlátogat ók”-bői kigubózik lassan a testvér, a barát, az akivel szívesen beszélgetünk el az istentisztelet után, aki mellé ismerősen ülünk le, akinek hangjával szívesen fonjuk össze a magunkét és akinek imádságával együtt tudunk imádkozni. Ha Isten előtt alázatos szemmel, de tanári mivoltomat meg nem tagadva, bírálóan nézem a szószék alatt ülőket, akkor először is azt érzem, hogy az eddigi várakozás és óvatosság helyett bizalom árad ki felém. Milyen jól ismerem ezt az érzést azokból az osztályokból, amelyekbe mint ismeretlen lépek minden új iskolai év kezdetén! Óvatosan néznek rám: ugyan ki ez? Meg lehet-e benne bízni? Milyen az embersége? Mit fog nekem adni? S milyen céltudatos és komoly munkába kerül az, hogy meggyőzzem őket: szeretlek titeket, javatokat akarom, adni akarok abból, amim van, vegyetek szeretetből szeretetet, erőből erőt, vezetésből vezetettségct. S bizony csaknem az év közepére érkezünk el akkorra, amikor az ember azt tudja érezni önmagában minden egyes alkalommal, mikor belép az osztályba: haza jöttem, az enyémek közé, akik a diákszem világoslátásával ismerik az én gyengeségeimet de megbocsátják azokat, mert tudják, hogy mindenek felett szeretem őket, Isten előtt való komoly, felelősségteljes szeretettel. Ez az érzés tölti el a szívemet most, amikor visszatekintek az elmúlt esztendőre. Bár csak aránylag ritkán látogathatom meg a reám váró templomokat, most már úgy érzem mindegyikben, hogy hazamegyek. Ismerős arcok várnak rám, ismerős szemek vizsgálnak és ha feltűnik a padokban egy-egy “új növendék”, egy “új fiú” vagy egy “új leány”, azok sem idegenek, mert a körülöttük ülőkből kiáradó szellemben ők is résztvesznek és nem az én “hatásom” az, ami befolyásolja őket, hanem az őket körülvevő lélek. Ezt a lelket pedig Isten Szentlelke vezeti. 1) A legnagyobb fejlődés talán a perthi gyülekezetben
