Bethlen Naptár, 1970 (Ligonier)
Dél-Amerika
1970 185 ben és milyen szellő ragad el és visz engem a bizonytalanba . . . igy töprengett. Megalakítottuk a Latinamerikai Református Egyházat, amelyben a magukrahagyatott kis egyházaink egy nagy család értékes tagjainak vallhatják megukat. Mint a családtagok, megőrizhetik s gyakorolhatják saját külön tevékenységeiket. Szabadon végezhetik a többiek akarata kényszerítő irányítása nélkül, de szeretetteljes egymásra hatások közt. Montevideonak templom kell: Argentina és Brazília segít a megvalósításában, de Uruguay az ott lehető módon alkotja meg s nem Sao Paulo vagy Buenos Aires elgondolása szerint. A sikerén azonban együtt örvendezünk. Az egyik országban az United Church of Christ, másikban a United Presbyterian Church tart jóindulatú kapcsolatot a magyar egyházzal, de mindenütt, minden országos Egyházunk, mint önálló szerv munkálkodik. Nyugodtan kinyújthatja a más országban levő magyar református eklézsia felé a kezét s megragadhatja annak megértő kézszorítását. Argentínai egyházunknak szüksége van egy evangélizálós szolgálatra, kihez fordulhatna máshoz, mint az uruguayihoz, ahonnan a közreműködést szívesen meg is kapja. Ez a biztonságérzés, hogy megértő és segítőkész társaim vannak, többet jelent minden anyagi kincsnél, noha letagadhatatlan, hogy arra a támogatásra is nagy szükség van. Mindig anyagi nehézségek közt küzködnek az elárvult kicsiny eklézsiák. És mégis, a lelki, szellemi hovatartozás: a társtalanság helyett a “családi körbe” tartozás, a biztonságtudat a legfontosabb momentum. Harmadjára kényszerít bennünket az összefogásra a szükségszerűség, a megmaradás kérdése. Csodabogár a magyar református ember, már aki; a vastagbőrű; arról minden jóhatás lepereg. Nem hoz áldozatot az egyházának, de szeret rendelkezni abban, amit más ad arra. Egyházat azonban nem a mások támogatására kell alapozni, hanem azokra, akik a terhek vállalásával a magukénak vallják, és fenntartják. Az összefogást tehát a gyülekezeti síkon kell elkezdeni, azonban országos és kontinentális, sőt világviszonylatban folytatni. Délamerikába jött támogatás ideig-óráig az északamerikai nem magyar, de jóindulatú amerikai egyházaktól. Azok, dicséretökre legyen mondva, általában minden különös megkötöttség nélkül adták a segítséget. Szinte úgy: ne tudja a jobb kezed, mit cselekszik a bal. Adták azért, hogy az egyházi munka megmaradjon. Hálásaknak kell lennünk ezekért a segítségekért, különösen most, amikor megszűnnek. — Ezek nélkül egyik-másik elárvult
